A  legutolsó pad volt az én helyem. Élveztem, hogy hátulról, szinte észrevétlenül szemlélhettem az embereket, ők viszont nem láthattak engem, és nem csak azért, mert a hátrafordulásuk túl feltűnő lett volna, hanem mert előttem egy szikla-forma vámpír foglalt helyet, jótékony takarást nyújtva.
 Kényelmesen hátradőltem a székemen, és enyhén balra dőlve vártam, hogy egy konkrét személy belépjen a terembe.
 De ma már felkészülve érkeztem.
  - Szóval, beindultak a hormonjaid a kis pipire, ugye? – bökött oldalba Chace, mire sziszegve húzódtam arrébb.
 - Inkább benned teng túl valami, hogy így böködsz… - morogtam az orrom alatt a kis vámpírnak. Balommal megdörzsöltem a sajgó oldalamat, miközben magamban elhatároztam: gyakrabban kellene bejárnom tornaórára. A végén még mielőtt varázsolhatnék, fizikailag elintéznek…
  - Ne tereljél! – mutogatott fenyegetően Chace.
 Válaszul csak egy szemforgatást kapott tőlem. A női nem szemlélésében még mindig leragadt az éretlen tininél; mellek, mindenhol mellek. Nos, nagyjából ennyit fogott fel egy nőből, talán ha érettebb kedvében volt, akkor a lábakat is megnézte.
 Én viszont megnéztem az arcukat, de sosem fogott meg egyik sem. Mindegyikben volt valami sablonszerű, hiába jeleskedtek különböző, szebbnél szebb vonásokkal. Erre csak úgy szembejött velem Ő a folyosón. Mintha valaki a nevemen szólított volna; úgy fordultam reflexszerűen a lány felé.
 Hangos sóhaj hagyta el a számat, kissé eltúlzott.
 - Megint a csajra gondolsz?
 - Neve is van – néztem összehúzott szemekkel Chace-re. A vámpír védekező pózban húzódott hátra.
 - Nem kell így leharapni a fejemet, értem én, hogy totálisan tönkrevágott…
 - Chace, nem is ismerem! – emeltem fel a kezemet, és hangosan az asztalra csaptam vele. Ez a hang ijesztően hangosnak hangzott a könyvtár csendjében. De eszem ágában sem volt bocsánatot kérni a bosszankodó tekintetektől.
 - De mondtad, hogy tudod a nevét…
 - Attól, hogy tudom a nevét, még nem is ismerem. Különben – sziszegtem a fülébe – ne verd nagydobra, hogy hogyan szereztem meg a nevét…
 Chace halk kuncogásban tört ki, és a fejét az asztalra hajtotta. Szegénykém, rendkívül viccesnek tartotta a varázslást, pontosabban azt, amire én használtam. Fintorogva vártam, hogy abbahagyja a nevetést, majd a körmömet pöckölgetve folytattam.
 - Meg akarom ismerni. Segítened kell…
 Még mielőtt folytathattam volna, Chace a kezét vállaimra helyezve megállított.
 - Nyugi Cesar, tudom, hogy mit tegyél…
 Nagyot dobbant a szívem, amikor megpillantottam az isteni arcot, ahogyan belépett a terembe. A szél felkapta pár tincsét, és én elbűvölve néztem a fürtök játékait. Legszívesebben irigykedve megszüntettem volna a szellőt, mivel ő megérinthette bármikor, én viszont nem…
 Kecsesen foglalt helyet az egyik széken. Szinte árgus tekintettel követtem minden mozdulatát. A táskámba nyúlva halkan előcsempésztem a füldugómat, és csatlakoztattam a telefonomhoz. A zene mindig segített; elfelejtette velem, hogy mennyire is zavarban voltam attól, amit tenni készültem.
 A füzetemből kitéptem egy lapot, és a megszokott macskakaparásommal egy mondatot véstem rá. Mély levegőt véve gyűrtem galacsinná, és Hannah nevét suttogva böktem meg az előttem ülő vállát, hogy adja tovább.
 Igen, ez a csodálatos, velem azonos származású lány volt a… nos, határozottan nem a kiszemeltem. A külseje megfogott, de nem csak kiszemeltem, hanem bele is szerettem. ÉS ez kínosan romantikus volt. Már csak a nyálas szövegű számok hiányoztak volna…
 Az államat a kezemre támasztva figyeltem, ahogyan a lap fölé hajolva írta a választ, ami nemsokára visszakerült hozzám. Meglepődve olvastam el a válaszát, amiből lerítt, hogy a tanulás megy neki, és még érdekli is. Végre valami, ami nem közös bennünk!
 A negyedik cetlire már nem válaszolt. Talán túlságosan is nyomulós volt megkérdeznem, hogy mikor veszítette el a szüzességét? Ha jól tudom, ezen itt már mindenki túlesett.
 Elhatároztam, hogy az óra végén odamegyek hozzá, és bocsánatot kérek tőle. A gondolat, hogy egy perverznek hihet, egy kicsit bántotta az önérzetemet. Bár Chace társaságában gyakran vadultam meg…
 A csengő határozottan szakított a levegőbe, a diákokból kipréselve a megkönnyebbült sóhajt. Belőlem csak egy halk, fuldokló hangot préselt ki, mire az előttem ülő vámpír érdeklődve megfordult. Széttárt karokkal néztem rá.
 - Mi van? – kérdeztem tőle ellenségesen. Meglepődtem a viselkedésemen, amit csak az idegeskedésnek tudtam be. Magabiztosan Hannah padja felé fordultam.
 Nevetés hagyta el a számat, látván, hogy milyen idétlenül fordult hátra, és nyúlkált a levegőben. Biztosan azt hitte, hogy mögötte ültem… Elégedetten simítottam végig a padomon, és a lábaimat egymás elé helyezve indultam meg felé.
 Spencer Westwood viszont beelőzött. Harag szikrája lobbant a szívemben, nem hogy megakadályozta a tervemet, de még Hannah-t is eltakarta előlem…
 Nem baj, ez nem állíthatott meg. Közelebb kellett mennem, meg kellet tudnom, hogy mennyire reményem van meg erre a kapcsolatra. De ekkor meghallottam a két lány beszélgetését.
 -  HaJung, pontosan miért is taperolod a levegőt? Az a pad már mióta üres… - kérdezte tőle Spencer. Hanna kikerekedett szemekkel fordult a vörös hajú lány felé, az arca kissé fehérebbnek tűnt, mint általában. Oda akartam menni, de a lábaim legyökereztek.
 - Nézd! Nézdnézdnézd, már megint leveleztem azzal a titkos izével, tudod, akit mindig csak órán látok! És nézd mit kérdezett utoljára! Hát normális ez? – nyomta Hannah Spencer kezébe a papírt. Minden egyes szavával mintha savat fecskendezett volna a szívembe: mozdulatlanul, szinte lefagyva álltam.
 A reményem szilánkosra törött, és keményen a szívem fúródott, emlékeztetőül. De még ha a remény meg is halt, az érzéseimet nem tudtam kitörölni a szívemből. Éreztem: ez az ügy már veszett.
Viszont tenni fogok érte, hogy újraéledjen.