Cs
izmába bújtatott lábfejem hangos, monoton kopogással kíséri utamat hazáig. Haza. A szó puszta gondolata is felkavarja az ürességtől korgó gyomrom ’tartalmát’. Nevetségesen ironikus az esetemben. Még hogy haza...
Megfáradtan sürgetem meg cseppet a lábaimat, hogy végre a kollégium falain belül tudhassam magamat.
A szokásosnál is szétszórtabb kézírásommal tudatom a világgal, hogy nem hiányzom a leltárból, mialatt a remegő kezű portás bácsi kiadja nekem a kulcsaimat. Komolyan nem értem ez mire jó. Aki nagyon akar, takarodó után úgy is ki tud mászni az ablakon. Tudom, voltam már szemtanúja ilyesminek.
Szokásomhoz híven kettesével szedve a lécsőfokokat felpattogok egészen a harmadik emeletig, majd kellemesen tapasztalom, hogy egyenlőre én uralom a szobát. Ebből adódóan, nemtörődöm módon hajítom le a táskám a földre, a cipőmmel egyetemben. Átvágok az ágyak közt, útközben berúgom a reggel nyitva hagyott szekrényajtóm, a csaphoz érve pedig egy pillanatra elkalandozik a tekintetem a velem szemben függő tükör felé. Összepréselt szájjal vizslatom a lila karikákat a szemem alatt, majd egy lemondó fejrázás keretében megmosom a kezem. Előkotrom az ágyam alá gyömöszölt titkos dobozt, választásom most egy tábla, szimpla tejcsokira esik. A fekvőalkalmatosságra terpeszkedve, nem törődvén az esetlegesen bevitt kalóriamennyiséggel, falni kezdem a táblányi boldogsághormont, remélvén ez javít a kedvtelenségemen.
A kinti esőt ablakon át lesvén nyammogok az édességen. De jó végre itthon lenni.
De jó volna, ha ezt őszintén, szívből ki tudnám jelenteni. Ha a mondat a számból nem hangzana édesen tökéletes hazugságnak, csak egy szimpla félhangosan elejtett mondatnak. Amire a legtöbb ember nem is válaszol, csak elengedi a füle mellett, olyan megszokott.
De nekem már soha sem lesz igazi otthonom, hiszen otthonának, azt a helyet hívja az ember lánya, ahová szívesen megy haza. Ahova feltétel nélkül szerető családja hazavárja. Ahol biztos lehet benne, hogy egy nehéz nap után megnyugvást talált. Melegség öleli körbe. Szeretet. Ami ha nem is old meg minden problémát, legalább egy-egy perc erejéig elfeledteti a gondokat.
S, ez a kellemes légkör a családi ünnepek alkalmával még meghittebbé válik.
Magasak lennének az elvárásaim? Lehet. De számomra ez jelentené a harmóniát. Ami keveseknek adatott meg. Így álmodtam meg. Így született meg, gusztustalanul tökéletes gondolat formájában a fejemben. A békesség. Ami nekem természetesnek hatott, és egy szempillantás alatt köddé vált. Mint a foszlós kalács, szenteste napján.
De kár is ilyesmire vesztegetni a perceket. Az én családom sosem lesz már ilyen. Régen talán az volt, de én még túl fiatal voltam hogy felfogjam. Ezen pedig már a legnagyobb jóindulattal, vagy csodával sem lehetne segíteni.
Az én igazi otthonomat valamint az emlékét Németországban hagytuk. Nyaranta még viszont láthatom a helyet, viszont az érzés már sosem lesz a régi.
Akkor kezdett minden fenekestül felfordulni amikor elvesztettük a nagypapámat. Ha maga a veszteség nem jelentett volna magában elég nagy tragédiát a családban, bátran kijelenthetem, hogy az volt az a pont ahonnan a dolgok rohadásnak indultak és a kórság megállíthatatlanná vált az idővel. Apám depressziós lett, édesapja elvesztése után és már mi a családja sem voltunk képeset vigaszt nyújtani a számára. Az alkohol nem csak az egészségét kezdte rohamosan tönkretenni de az egész életét is. A rabjává vált, ahogyan más káros szenvedélyeknek is mint a szerencsejáték vagy az éjszakai klubbok. Egy teljesen más ember vált belőle, aki elől anyánk tiltott volna minket, azonban a bátyám és én nem voltunk hajlandóak feladni, és elmenekülni tulajdon apánk elől. Ő viszont elment, az hogy hová pedig mái napig rejtély a számunkra. Azt hittük volna nincs lejjebb de kiderült hogy nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Anyánk hirtelen távozása mélyebben érintette apát mint azt gondoltuk volna. Elhagyta a felesége, elhagyta az utolsó reménye. Másnap pedig kihűlve találtuk az ágyában.
Így váltunk Oliverrel árvákká. Én magamba fojtottam mélységes bánatom, de tudom hogy rosszabbul viseltem ezt az egészet mint Oli. Ő kidühöngte magát egy darabig, de hamar rájött, hogy neki kell gondomat viselnie és ez segített neki a talpra állásban. Míg én magamba roskadva, figyeltem volna ahogy minden összedől körülöttem, ha ő nincs velem. Egy nap nagyon furcsán viselkedett, mikor reggel felébredt. Agresszív volt, ideges. Nem is nagyon mertem hozzászólni reggeli alatt. Aztán mint derült égből a villámcsapás, kijelentette, hogy Londoba megyünk. Mármint nem kirándulni vagy valami…nem. Élni.
Nem értettem a szándékát akkor, teljesen még most sem tiszta mire fel is jött a nagy elhatározás, de azt kell mondjam örülök neki. Eljönni arról a helyről ahol az a sok szörnyűség történt, nekem is segített. Igaz itt koliban élünk és ez már sosem lesz olyan mint régen, de kiadjuk a lakást otthon Németországban így minden hónapban kapunk annyit, hogy el tudjunk belőle éldegélni. Oli pedig mindig itt van számomra, ha bármi baj gyötör. Ez pedig fordítva is igaz.
Feleszmélvén hosszas mélázásomból, egyszeriben nagyon különös érzés fog el. Rosszullét, majdhogynem. Törökülésbe tápászkodom, és megcsap a felismerés. Legalább másfél órája itt ülök, de egész eddig még nem tűnt fel semmi. A lábfejem. Fázik. Vizes a zoknim.
Gyorsan levetem az átázott textilt, majd apró lábfejem szorongatván elmerengek.
Sosem fázik a lábam. Sosem fázott, bármilyen is lehetett az idő. Eddig.