Néma! ~ Találkoznom kell vele, muszáj elmondanom mit érzek. Megőrjít a tudat, hogy nem érhetek hozzá úgy ahogy szeretnék. Lehet elveszítem, de tudnia kell, hogy nem tudok többé úgy nézni rá mint egy lányra aki olyan mint ha húgom lenne. Próbáltam, nagyon erősen küzdötten de alul maradtam nincs más választásom. Az óra delet üt és bár ilyenkor ebédelni szokás én még is találkát szerveztem drága boszimmal. Falnak dőlve kavicsokat rugdosok idegességemben. Késik... Vagy csak én érzem, hogy már órák óta itt ácsorgok? Valószínűleg mivel órámra pillantva látom, hogy még csak ép, hogy elmúlt dél. Hallom! Hallom ahogy levegőt vesz, hallom ahogy cipője alatt ropog a mosott kavics. Orrom alá szökik édes parfümjének illata és felcseng hangja. Meggyötört mosollyal arcomon fordulok felé és köszöntöm egy rövid ölelés keretében.
-Miért kellett ilyen sürgősen találkoznunk?- Érdeklődik és teljesen jogosan. Megragadom bársonyos tapintású kezét. Számat nyitom, hogy kimondjam miért hívtam, de nem jön ki rajta hang. Megnémultam! Érzem ahogy süllyedek, eltűnik alattam a talaj. Levegővételem egyre szaporább, szívem akkorákat dobban majd kiszakad mellkasomból. Mit tesz velem ez a lány? Rá kell döbbennem, hogy megőrjít és még megszólalni sincs bátorságom. Csak állok, szorítom apró tenyerét és nézem őt. Nem találom a szavakat, de talán nem is kell. Itt az ideje cselekedni végre Oliver! Próbálom tuningolni magam, hogy legyen bátorságom...hogy.. Hirtelen hajolok közel hozzá és először finoman csókolom meg, majd vadabb táncra szólítom. Mintha megállna az idő. Kezem arcára kúszik. Nem akarom, hogy ennek vége legyen. Nem akarom, hogy miután elszakadok tőle leordítson, vagy leüssön. Élvezni akarom a nyugalmat ami most körbe ölel minket, mézédes ajkait és, és egyszerűen mindent!

Négy és fél.. ~ Sosem felejtem, hogy úgy féltem Han elutasításától mint kis kutya, hogy mikor gazdája elmegy otthonról nem jön vissza. Nem tudtam kimondani mennyire szeretem, nem jöttek a szavak, így a tettek mezejére léptem és megcsókoltam. Nem lökött el, nem vágott semmi olyat a fejemhez, hogy mekkora szemét vagyok, vagy hogy hülye amiért ezt tettem. Csupán édesen pislogott rám és ezzel még jobban ujjai köré csavart. Először szégyelltem magam, hogy én loptam tőle először csókot és, hogy ez rossz emlék lesz neki, de nem így lett. Remélem az egyik legszebb, mert számomra az volt. Nekem nem ő volt az első kinek birtokba adtam egy pillanatra ajkaim, de kétség sem fér hozzá, hogy csak vele éreztem, hogy tűzijátékok szikráznak felettünk. Úgy éreztem mintha álmodnék. Most is úgy érzem a fellegek közt járok. Négy és fél hónapja mondhatom büszkém, hogy bizony enyém a világegyetem legszebb barátnője. Foghatom kezét, bármikor megölelhetem és csókolhatom, de valamiért még sem érzem már azt mint eleinte. Egyre kevesebbet érünk egymáshoz úgy mint egy igazi turbékoló pár. Valami történt és nem jövök rá, hogy mi. Eltörpült volna az iránta érzett vonzalmam? Nem, kizárt dolog! Még mindig ugyanolyan csodának tartom mint korábban, sőt mindennap szebbnek és szebbnek látom és néha komolyan elgondolkozom azon, hogy ekkora szépség hogyan is tud mellettem meglenni. De valami nem okés és ezt meg kell beszélnünk. Idegesen várom, hogy csöngessenek ki az utolsó óráról is. 3, 2, és..1! Csengő éles hangja szaggatja dobhártyám. Megkönnyebbülve fújom ki visszatartott levegőt és cuccaimat összerakva táskával hátamon szaladok. És hova? Ott ahol minden elkezdődött, ahova pár hónapja is hívtam, hogy elmondjam a rabja lettem, imádója, szerelme. Most viszont nem érzek akkora gyomorgörcsöt, de nyugodt sem vagyok. Tudni akarom mi zajlik mostanság kettőnk közt, mert ez minden csak nem ezer faktoros láv! Meglep mikor látom előttem érkezett, én szoktam a korai lenni. -Szia Oli!- Köszön rám, de korántsem olyan üdén mint máskor. Fél mosoly szökik arcomra, nem tudok teljesen üde lenni. -Valamit meg kell beszélnünk...kettőnket.- Folytatom végig simítva tarkómon. Olyan furcsa! Olyan mint az álmomban, távoli és elérhetetlen. Megfogom kezét és egy hatalmas törzsű fa mellé vezetem. Leülök annak tövében és megvárom míg ő is így tesz.
-Mostanában nem olyanok vagyunk mint akik szerelmesek, miért?- Tekintetem rászegezem. Látom rajta, hogy ő is így gondolja. -Mert már nem vagyunk azok?!- Ledöbbenek mikor meghallom szavait. Nem vagyunk azok? Akkor mik vagyunk? Hisz én szeretem őt, de tény és való mostanában nem mint szerelmemként, hanem min...mint barátomként tekintettem rá. -Lehet nekünk nem megy ez...olyan vagy mint a húgom.- Fájó beismerés. Szemeiben apró krokodilkönnyek gyűlnek, szívem összeszorul mikor angyalomat elérzékenyülni látom.
-Akkor barátok?- Nevet, de látom rajta, hogy küzd gyöngyök ellen melyek arcán akarnak végig gurulni. -Barátok..- Egyezek bele elfulladó hangon. -Most megölellek!- Meg sem várom mit reagál csak karjaim közt szorongatom. Olyan törékeny ez a lány, bájos, mosolya melenget mint a nyári napsugár és akkor mázlista vagyok. Szeretem, tiszta szívemből, de talán jobb így, hogy csak barátok vagyunk. Így még jobban összekovácsolódtunk és ez jó! Többet tudok róla mint egy átlag barát, de még sem vagyok több. Szoknom kell, de valahol nem bánom, hisz nem hiába tartják úgy, hogy a szerelem mulandó de a barátság örök.