I know you're nervous
so just sit back and let me drive

A lacrosse segít levezetni a bennem maradt feszültséget. Jobb, mint kibeszélni magamból a problémákat vagy elkötni egy kocsit Klausszal puszta szórakozásból. Végigrohanni a pályán, miközben minden izmoddal nekifeszülsz a játéknak... hajt a vágy, hogy a legjobban teljesítsek és hogy a legtöbbet nyújtsam.
Viszonylag új vagyok itt, de meglepően hamar beleszoktam a játékba és sikerült az intézményben lévők közé is beilleszkednem. Jól érzem magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondoltam még bele, milyen lenne most kint élni Dante és Faye oldalán, akik a saját szabályaik szerint élnek, szabadon. Ez az iskola több szempontból is börtönnek bizonyul, mert sok mindenhez kell engedélyt kérnem. Túl sok mindenhez és én világ életemben gyűlöltem a szabályokat meg a korlátokat. Ennek ellenére elviselem, hogy határok vannak elém állítva, amiket nem léphetek át. De mégis... Dante és Faye mellett más volt. Furcsa megszokni az új életet új emberek, pardon, lények között.
Edzés után az uszoda felé veszem az irányt, hogy ellazulhassak kicsit és ne kattogjak folyamatosan a problémáimon, amikből egyre több van manapság. Nem elég, hogy Faye bejutott ide, a nyakamba szakad ez a dolog Spencerrel is, aki az Istenért sem akar leszállni a magas lóról. Komolyan gondolom, hogy valakinek szembesítenie kellene a tényekkel, hogy... nos, hogy a dolgok olykor nem úgy vannak, ahogy azt ő hiszi és már önmagában azt sem értem, mire alapoz velem kapcsolatban. No nem mintha érdekelne a véleménye meg az előítéletei. Ha utál, hát utáljon, szívesen rásegítek a dologra. Ezen ne múljon!
Az öltözőkhöz sietek, hogy ruhát váltsak, közben bárhogy szeretném, nem tudok másra gondolni. Csak Fayere. Spencerre. Dantera. A szüleimre. A valódi gondjaimra, amik ólomsúllyal nehezednek a vállamra és nem sikerül ledobnom őket. Ha már itt tartunk, mi lehet az apámmal? Él még egyáltalán anyám mellett vagy semmi remény ilyesmire? Amióta csak ismertem, tudtam, hogy én tartom benne a lelket, mert volt valaki számára, aki felnézett rá és tisztelte. Igen, tiszteltem az öreget, mert többet tudott, mint azt bárki gondolta volna. Anyám sosem becsülte és ez az egy dolog volt, amiért megvetettem őt. Gyűlöltem, ha valaki semmibe vette az apámat.
Lehajítom a táskámat az egyik padra, megszabadulok a pólómtól és a tükörbe pillantok. Vállamon hófehér heg éktelenkedik, majd' tíz centiméter szélesen. Ujjbegyemmel végigsimítok rajta és magamban átkozom Dantét, amiért épp engem választott ki.

I know you're nervous
so just sit back and let me drive

A szemlélődésből halk léptek zaja szakít ki. Izmaim menten összerándulnak, ahogy az ismeretlen az uszodába lép és azon belül valahova útnak indul. Hallom minden egyes lépésének halk neszezését. Fájdalmas búcsút intek az ötletnek, miszerint egy órára legalább magányba burkolózhatok és birtokba vehetem az intézmény területének ezt a részét. Gyakori látogatója vagyok a sportépületnek és ritka alkalmakkor adatik meg, hogy rajtam kívül más ne tartózkodjon itt. Erre mikor épp elérkezne ez a bizonyos alkalom, megzavarnak. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem sajátíthatom ki a létesítményt és a nemrég érkezett egyénnek is éppannyi joga van itt lenni, mint nekem. Sóhajtok, majd gyorsan átvedlek a fürdőnadrágba.
Habár nem teljesen érdekel mások véleménye és valószínűleg a medencében most már - ha fülem nem csal - békésen lubickoló egyént nem ismerem, még mindig nem tudok megbarátkozni ezzel a viselettel. Combközépig - vagy még addig sem - érő, passzos fürdőnadrág, ami KÖTELEZŐ. Igen, harsogó nagybetűkkel firkálták ki az ajtóra és nemtetszésemnek köszönhetően már egyszer összetűzésbe is kerültem az úszómesterrel. Mi a probléma azzal a térdig érő, lezser nadrággal, amit fel akartam venni? Borzalom. Szégyenkezve csóválom a fejemet, alsónadrágomat pedig a táskába hajítom.
Kisétálok az öltözőből és szemöldököm szinte homlokom közepére szökik, mikor meglátom a vörös tincseket. Megint az a szín. Megfeszült állkapoccsal konstatálom, hogy bizony Spencer sem volt hajlandó úszósapkát húzni és ez gyakorlatilag mosolygásra késztet. Ki hitte volna, hogy van szabály, amit nem hajlandó betartani?!
Lusta, kissé hanyag léptekkel megyek a medence végébe, abba ahonnan elindult, hogy mire visszaér, szembe találja velem magát. Leguggolok, tekintetem minden mozdulatát felnyalábolja és magába issza a képet. Spencer, amint úszik. Nem. Spencer, amint kedvtelésből csinál valamit. Hirtelen kiszakad abból a jól ismert képből a fejemben, amikor hivatalos vagy kötelező jellegű dolgot csinál. Újabb mosoly reked arcomon, ujjaim hegyét a vízbe lógatom, hogy a víz hirtelen fodrozódni kezd. Apró hullámok.
- Követsz engem, Westwood? - húzom fel jobb szemöldököm, ha már visszaért és engedek meg egy finom mosolyt magamnak - Bár nem kéne csodálkoznom. Mindig is sejtettem, hogy imádnál meztelenül látni - szélesedik a mosolyom és közben felegyenesedek, ledobom a papucsomat.
Az egyik felem kifejezetten örül annak, hogy itt találom Spencert és hogy megint egy légtérbe kerültem vele. Ez a felem isteníti őt és még többet akar abból a csókból, ami a minap csattant el... puszta alkuból. Igen, a másik felem épp ezzel érvel - hogy semmi más nem állt a háttérben, csupán azt akarta elérni, hogy tartsam a számat. Voltaképp, fizetett nekem, még ha nem is pénzzel. Sosem izgatta a fantáziámat a pénz. Na és a farkasom? A farkasom vicsorog és morog a gondolat ellen, hogy mellécsússzak a vízbe és rávessem magamat.

I know you're nervous
so just sit back and let me drive

Kezdem azt hinni, hogy Spencer Westwood nem is lenne Spencer Westwood, ha nem duzzogna mindig valamiért. Egyszer az a baja, hogy egy helyen vagyunk. Utána az a baja, hogy megcsókolt, pedig épp ő találta ki ezt a fizetséget a titoktartásért cserébe - na nem mintha nekem ne lettek volna hasonló ötleteim. Aztán most itt vagyunk. Gyerekesen fújunk a másikra, pedig még csak nem is kellene egy csapatként dolgoznunk ebben a nyamvadt medencében. Bőven elférünk egymás mellett, ha külön sávban haladunk. Bár nem kétséges, hogy versengés lenne, vajon ki tud gyorsabb tempóban eljutni a túlsó végletbe. Azt hiszem, ha választanom kellene, hogy megszokom vagy inkább megszökök, inkább a szökést választanám, mert ezen a lányon képtelenség kiigazodni. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig mellette bármelyik srác is, már ha egyáltalán már volt szerencséje kapcsolatba bonyolódni valakivel, aki elviseli. Necces, nem sok esélyt látok a dologra.
- Ezt már sok csajtól hallottam... - forgatom szemeimet - ... a végén valamiért megváltozott a véleményük - csóválom a fejem, mint aki nem is érti, hogy miért, de közben tudatában vagyok annak, hogy nekem köszönhetően. Habár nem hiszem, hogy a vonzalomnak köze lenne ahhoz, hogy melyik fajhoz tartozol. Engem ugyanannyira lázba hoz egy halandó, mint maga Spencer Westwood, a boszorkány.
Hallom, hogy gyorsul a szívverése, bár hamar vissza is csúszik eredeti tempójába, ami kicsit összezavar. Ujjaim a csempe szélét markolják, kapaszkodok, mintha arra számítanék, hogy beleránthat a vízbe - pedig nem fog. Nem egy pajkos, játékos boszorkánnyal van dolgom és valószínűleg szívesebben lát itt kint a parton, mint bent a vízben, maga mellett.
- Negatív vagy, Westwood. Nem azzal a szándékkal jöttem ide, hogy vitát szítsak - összeráncolt homlokkal bámulom, végül bólintok - De legyen. Nekem mindegy - vállat rántok, kis sértődöttség játszik a dologban, de szerencsére már nem láthatja ábrázatomat, mivel hátat fordít és elevickél. Jobban is teszi.
Az egyik padhoz sétálok és leterítem a törölközőmet, ami eddig a vállamon pihent. Alapos bemelegítésbe kezdek, aztán fröcskölést hallok. Mintha hadakoznának a vízben. Széles mosoly kúszik ajkaimra és megfordulok, arra számítva, hogy Spencer szerencsétlenkedik a vízben. És valami hasonló látvány fogad, azonban cseppet sem olyan mulatságos, mint hittem. Összeráncolt homlokkal fókuszálok az egyre csak fodrozódó vízre. Spencer a kezeivel hullámokat csapkod maga körül.
- Westwood... ez még csak szellemesnek sem mondható - mondom, abban reménykedve, hogy csak tréfa az egész, de befeszülő izmaim arra utalnak, hogy már tisztában vagyok a helyzet súlyosságával - Spencer? - tétova lépést teszek, mire a lányt ellepi a víz és süllyedni kezd. Gyorsabban a kelleténél.
Gondolkodás nélkül nekiiramodok és a vízbe vetem magam. Gyorsúszásba kezdek, a szívem pedig hevesen kalapál a mellkasomban és minden egyes csapásnál úgy érzem, késő. Nem gondolkodok, mi lehetett az, minek jóvoltából most a medence alján fulladozik... semmire nem gondolok, csakhogy időben odaérjek. Elérem a helyet, ahol a mélybe merült és alábukok. Szerencsére nem sokat kell lefelé úsznom, hogy megragadhassam a csuklóját és felfelé kezdjem húzni - nehezebb, mint hittem. Mintha valami nem eresztené... vagy mintha a padlóhoz lenne láncolva. Két kézzel kell markolnom, de még így is nehéz feladatnak bizonyul az egész, hiszen nem tudok semmiben sem megtámaszkodni. Végül enged az a láthatatlan lánc és Spencerrel a karjaimban emelkedek a víz felszíne fölé.
A medence szélére vonszolom, ki a partjára és remegő kézzel kulcsolom egymásba ujjaimat. Remegek, minden idegvégződésemben és ez megrémiszt. Megrémiszt a helyzet, és Spencer elkékült ajkai, melyek a múltkor olyan csodálatos, égővörös színben pompáztak, mikor megcsókoltam. Elsápadt. A szívem kalapál. Összekulcsolt kezeimet mellkasára helyezem és nyomást gyakorlok rá. Egyet. Kettőt. Hármat. Sokat. Nem tudom, nem értek ehhez, sosem vettem részt elsősegélynyújtó órán. Basszus! Átkozom magam emiatt. Tehetetlenségem fényében az utolsó megoldást választom - jobb kezemmel befogom orrát, bal kezemmel állát tartom, ajkaimat pedig halványkék, hideg ajkaira tapasztom. Semmi érzékiség, semmi harag, semmi vágy... csak életet akarok lehelni belé. Csak életben akarom tudni.

I know you're nervous
so just sit back and let me drive

Nem tudom, mit fogok csinálni, ha az én hanyagságomból fog meghalni. Nem tudom, mit csinálok, ha végig kell néznem, amint végképp kisétál az életemből... mindenki életemből. Az enyémben pedig eddig még benne sem volt, amit ebben a percben mélységesen bánok, érthetetlen okoknál fogva. Ha nem habozok annyit az elején... ha azonnal ugrok és cselekszem... ha nem azon vacillálok, hogy vajon átver-e vagy nem, akkor most nem kellene szájon át lélegeztetni - és még csak azt sem tudom, jól csinálom-e vagy ér-e egyáltalán valamit! Ettől újra ideges leszek és még inkább úgy hiszem, fölösleges, amit teszek.
Aztán hirtelen látom, amint megrándul szája sarka. Látom, hogy az ujjai is megrezzennek teste mellett és végül, hogy lassan, de biztosan kinyílnak a szemei. Azok a sárkánypikkely zöld íriszek... Jesszusom, mennyire akartam, hogy újra lássam őket! Sietősen hőkölök hátra, hogy kiköhöghesse a tüdejében rekedt vizet, tenyerem segédkezve lapogatja hátát, bár amolyan közhely ez, amit a filmekben lát az ember. Nem segít, de úgy érzed, csinálsz valamit.
- Hé, csigavér, itt vagyok - karjaim féltőn fonódnak köré, arcomat csiklandozzák rubinvörös tincsei. Ujjaim közéjük szaladnak és hirtelen nem is tűnik olyan távolinak a vágy, hogy a feltűnő hajzuhatagba szánthassak - Minden oké - próbálom megnyugtatni, de kétlem, hogy sikerül. Kétlem, hogy e percben bármi hasznosat is mondhatnék - esetleg azt, hogy legközelebb ne menjen a medencébe, ha nem tud úszni. Inkább ne menjen bele, mintsem megfulladjon csak mert fel akar vágni előttem, vagy tudom is én!
Aggódóan ráncolom a homlokomat, mikor kijelenti, hogy nem gyűlöl. Igen, ezt sejtettem, Spencer. Csak gondolatban jegyzem meg, mennyire biztos voltam benne, mióta ismerem - tökéletesen olvasok a testbeszédből és a nők általában az ellenkezőjét teszik annak, amit valójában szeretnének.
- Gyere! Felkísérlek a koliba - talpra állítom, akár akarja, akár nem, de igazából magam sem tudom, mi lenne e percben a legjobb neki. Az viszont bizonyos, hogy jót tesz neki, ha elkerüli egy darabig az uszodát - Öltözz fel, itt megvárlak! Vagy akarod, hogy... ? - egyik karom még mindig háta mögött pihen, hátha el kell kapni, mert elájul, de szabad kezem ujjával az öltöző felé bökök. Magam sem tudom, hogy pimaszkodni próbálok az öltöztetés felajánlásával vagy tényleg szeretnék biztos lenni abban, hogy jól van és menni fog neki egyedül.
E közben ezernyi kérdés kavarog a fejemben, de az első és legfontosabb - mi a franc történt ott bent a vízben? Akármennyire szeretnék ilyen kézenfekvő magyarázattal szolgálni, tudom, hogy nem az ügyetlensége hibája. Tudom, hogy tud úszni és hogy valami más volt. Valami, amit ő talán tud, de velem nem áll szándékában megosztani.

I know you're nervous
so just sit back and let me drive

Egyedül is boldogul. Rendben, oké. Bólintok, de csak magamban helyeslek, mert még mindig képtelenség lenne szavakba önteni azt, ami a fejemben motoszkál. Egy részem ugyanis azt kívánja, bárcsak segítségre volna szüksége, másik részem viszont szeretné, ha teljesen oké lenne vele minden és nem szorulna ellátásra. Remegve, elkékült ajkakkal és élettelenül látni Spencert nemcsak rémisztő, de egyben furcsa is volt. Azt hiszem, képtelen voltam ezelőtt gyengén és megtörten elképzelni. Erre most tessék, megkaptam. Emellett fontos, gyomrot kavaró kérdések szállnak meg, amiket jobb szeretnék kizárni, mintsem felszínre engedni. Mi volt a vízben? Mi NEM volt a vízben? Mitől kezdett fulladozni? Miért nem használta a varázserejét vagy mi a francot? A halántékom lüktetni kezd egy hirtelen jött fejfájástól, így egy pillanatra orrnyergemre tapasztom ujjamat és masszírozni kezdem azt, hátha elmúlik. Sikertelen hadművelet.
Mielőtt bármit szólhatnék, eltűnik a szemem elől, az öltözők felé megy. Volt valami a víz alatt, hát persze. Ebben a kezdetektől fogva biztos voltam, ahogy abban is, hogy ha tudott volna, segített volna magán. De nem így történt. Tehetetlen volt ott lent és én majd' meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mitől.
Pár pillanatig még ácsorgok egy helyben. Nem akarom elindulni felöltözni, de természetesen tudom, hogy így nem hagyhatom el az uszodát és nem mehetek el vele a kollégiumba. Különösen nem a lánykollégiumba, márpedig most feltett szándékom, hogy az ajtóig kísérem. Megdorgálom magamat, amiért ennyire aggódom, pedig nem szoktam és talán nem is kellene. Gyorsan beszaladok az öltözőbe és magamra veszem a száraz ruhákat, vizes holmijaimat pedig a táskába gyűröm.
- Spencer? - szólítom meg, miután kiérek az öltözők elé. Még nincs itt és újra nyugtalan leszek - Spencer, ha nem adsz életjelet két percen belül, akkor esküszöm bemegyek és nem érdekel az se, ha anyaszült meztelenül vagy! - vagy nem hall, vagy én vagyok túl türelmetlen.
Nyugtalanságomat feloszlatom magamtól és belépek a lányöltözőbe, felkészülve a legrosszabbra - mármint ami számára rossz lehet, ha abból a szempontból nézzük a dolgot, hogy bepofátlankodok hozzá, pedig semmi keresnivalóm a lányöltözőben.
- Szóltam - magamat is meglepem azzal, hogy kezemet szemeim elé tartom. Aztán hallom a szapora szívverést, halk szipogást - Spence, te sírsz? - ujjaim közt rést hagyok, hogy először csak meggyőződjek, tippem helyes.
Mit ne mondjak, elég vacakul néz ki, de még mindig úgy érzem, nincs más, akinek szívesebben lennék a társaságában, mint Spencer. Leguggolok elé, keresem íriszeit a nedves tincsek között. Most még élénkebb ez az égővörös árnyalat.
- Hé, mi van már? Minden rendben lesz - próbálom megnyugtatni, de őszintén szólva, sosem értettem a vigasztaláshoz. Talán mert sosem érdekelt igazán más emberek sorsa - Elmondod, mit láttál? Mi volt az, ami... - oké, ez még nekem is sok. Nem akarok arról beszélni, hogy majdnem megfulladt és hogy majdnem a kezeim közt halt meg. Még túl élénk így is a kép az elkékült ajkakról és a krétafehér vonásokról.

I know you're nervous
so just sit back and let me drive

Komolyan aggódom Spencer miatt, mert látszik rajta, hogy megviselték a történtek. Persze, hát mit is gondoltam? Ott, pár perccel ezelőtt a medencében majdnem megfulladt. Ha nem vagyok ott... ha nem jut eszembe épp ma venni egy kis fürdést, akkor komolyan fűbe harap, ráadásul úgy, hogy még csak meg sem tudtam volna, legfeljebb másnap, mikor egy telemécsesezett padon a képét látom, miszerint búcsúznak tőle a diákok. Megborzongok a gondolatra és elhessegetem jó messzire magamtól a rémisztő képet. Már megint ez a kép: Spencer kék ajkakkal, falfehér arccal, fakóvörös hajjal. Igen, biztos vagyok benne, hogy a tincsek ott és abban a pillanatban nem lángoltak, mint általában.
- Hahó, két hónapja még azt sem hittem el, hogy léteznek farkasok... most meg, nézz rám! - fájdalmas, mesterkélt mosolyba húzom ajkaimat és hagyom, hogy az ölébe húzza a kezemet. Reszketve szökik ki a levegő ajkaimon, túl bensőséges ez a mozdulat és annyira... idegen számomra.
Hallgatom, amint mesél. Arról, mikor a lacrosse pályán belém botlott. Aztán arról, amikor a szertárban voltunk - elfojtok egy mosolyt, melyet a kellemes emlékek idéznek elő bennem. Aztán ideérünk. A medencés incidenshez és állkapcsom megfeszül, minden idegszálammal rá koncentrálok és a szavaira. Azt hittem, készen állok hallani az igazságot és befogadni azt, amit mondani készül, de nem. Tévedtem.
Soha, de soha nem hittem a szellemekben és most, hogy megemlít egyet, mint a majdnem-gyilkosát, egyáltalán nem az jut eszembe elsőre, hogy higgyek neki. Megrándulnak arcizmaim és nem nyúlok vissza a kezéért, mikor elereszti az enyémet. Látom, hogy ideges és frusztrált, azonban szívverése teljesen normális. Nincs zavarban, nyilván a történteken rágódik és kevesebb is több gondja annál, mintsem velem és a jelenlétemmel foglalkozzon.
- Hiszek neked - zavartan szántok ujjaimmal tincseim közé és a padlót bámulom. Mégis mit mondhatnék, mikor más csak még jobban felzaklatná?! - De... azt hiszem... Talán beszélned kellene erről valakivel. Esetleg egy szakemberrel - vetem fel az ötletet és van egy olyan érzésem, hogy most azt hiszi, konkrétan pszichiáterhez akarom küldeni. Van benne valami...
Nem, egyáltalán nem az a helyzet, hogy kételkedem a szavaiban és hülyeségnek tartom. Nem mondom, hogy Spencer bolond és hogy szellemek nem léteznek, mert... Nos, olyasmik történtek mostanában, amikben nem hittem sem gyerekként, sem egy évvel ezelőtt. Boszorkányok, vámpírok, vadászok vesznek körül, én pedig farkas vagyok! Ezek után nem épp a szellemek létezésében kellene kételkednem, az viszont, hogy egyikük meg akarja ölni Spencert... nem tudom, tényleg nem tudom, mit kellene tennem. Úgy hiszem, a legjobb lenne most neki fent a szobában. Nyugodt körülmények közt a barátnőivel. Valóban - egy kicsit sok volt számomra ez az egész.
- Menjünk! Nem akarom, hogy itt maradj - csóválom fejemet és felé nyújtom a kezemet - Később visszatérünk erre - biztosítom, de halvány sejtéseim szerint gyűlöl, amiért nem szavaztam teljes bizalmat számára. Talán hazudhattam volna. Igen, határozottan jobb döntés lett volna, mintsem azt tanácsolni, hogy forduljon szakemberhez.