Imádok kézilabdázni! Ha tehetném egész nap csak a pályán lennék és a labdával a kezemben futkorásznék, ez a sport olyan... olyan felemelő számomra! Úgy érzem, hogyha nem játszhatok, akkor nem vagyok egész. Most is a tornaterem felé vettem az irányt. Persze tudom, hogy a a labdákhoz a szertárkulcsra is szükségem van és azt el is kéne kérni, de előbb fel akarom miért a pályát, nehogy akkor jöjjek, mikor mások is vannak itt.  Jól is tettem, hogy előbb ide jöttem, mert mikor kinyitottam a nagy ajtót, már rögtön hangokat hallottam a pálya felől. Pár fiú hangja volt, ami már érződött a fáradság, a sport megterhelése, de csak azért is játszottak, mert elragadta őket a hév. Belépek és megnézem mit játszanak. Naná, hogy kosárlabdát...
- Fiúk... öhhm... bocsi, de mikor végeztek?- teszem fel kicsit rekedten a kérdést. A nagy egóju sportolók terén sosem voltam valami jó helyzeteben. Én csak az élvezetért játszok és nem azért, hogy majd valaki felfedezzen és elvigyen a világ túlsó végére. Nem! Én szeretem a helyem, és szeretek itt is lenni.
- Kendy, még egy 20 perc, ok?- mosolygott rám az egyik barnás hajú srác, akinek a pólóján már egy nagy izzadság paca képződött. Én csak válaszul bólintok egyet, majd kilépek az ajtón.
Ez sem lesz könnyű egy nap, érzem én! Motyogtam magamnak, majd elindultam a szertárkulcsért.
Általában valamelyik tanárnál van, de sosem tudom melyiknél. Kicsit zavartan sétálgattam az iskola falai közt.  A gondolataim ezer felé jártak, de legfőképpen otthonra vándoroltak el. Már egy ideje sajnos iszonyat nagy honvággyal küzdök! Pedig még emlékszem arra a napra, amikor hálát adtam Istennek, hogy elvezetett az iskolához... de most, nagyon vágyok haza. A gondolataimba merülve értem el egészen a tantermek sokaságához, ahol türelmesen vártam, arra, hogy valamelyik tanár kilépjen valamelyikből és megtiszteljen azzal a kis kulccsal, ami a boldogságomat tartja bezárva. A cipőmet néztem, ami már kicsit megviselt volt. Már fél éve edzettem benne, szóval, hol lejött róla a szín, hol  meg kicsit megszakadt a betörések következtében. Nem is tudom mennyi idő telt el, amióta elmentem a tornateremtől, de igazán nem is érdekelt, vagy zavart. Tudtam, hogy az nem egy kedvelt hely, szóval ha  a fiúk végeztek biztos szabad lesz. Ekkor pillantottam fel és megláttam, hogy Ms Rossarf tanárnő lép ki az egyik szakteremből.
- Tanárnő, kérem!- kiáltottam utána, majd el is indultam mikor már tudtam és láttam, hogy észrevett. - Tanárnő, odatudná adni a tornaterem szertárának a kulcsát?- teszem fel a kérdést, mire a nő végigmér. Kicsit elszégyenlem magam, mert ráeszmélek, hogy sportöltözetben vagyok. A nő kedvesen mosolyog, majd kiveszi a zsebéből a kicsi, ám csillogó kulcsot. És elmotyogtam egy köszönöm-öt, majd már rohantam is a tornateremhez.
Ismét a nagy ajtóval álltam szemben... most sokkal határozottabban nyitottam ki, egy mosoly keretében. Majd mikor megláttam, hogy vannak bent... lehervadt a mosolyom.
- Cassandra! Nem is tudtam, hogy sportolsz.- lépem be a terembe. Már csak ő volt itt, egyedül a vörös hajkoronájával... nah meg most már velem!