Én vagyok az első személy aki kilép a tanulószobából, és mint akit üldöznek, a lábát a nyakába veszi, úgy rohan át a kollégiumi épületbe. Kikerülök mindenkit, és azon vagyok, hogy minél előbb a szobában legyek, ledobjak mindent, és rohanhassak, hogy majd futhassak. Életemben nem késtem ennyit, mint a mai napon. Külön köszönet jár érte a biológiát oktató tanárnőnek, aki nem díjazta, hogy az óráján a padon fekve zenét hallgattam. Nem szeretem azt a nőt. Persze én próbáltam megtenni mindent, magyarázkodtam, lódítottam, hogy biológiáról szólt a zene – már hogyha biológiának lehet nevezni a trágár szavakat -, hogy tilos tanulószobára mennem, mert allergiás vagyok a porra, de persze az a nő egyiket sem vette be! Úgyhogy az egésznek az lett a vége, hogy két órát kellett ülnöm a többi diákkal együtt, akik valami fura okból kifolyólag tanulgattak. Én voltam az egyetlen kivétel, mert én folyton az órát bámultam, vagy kérdezgettem, hogy pontosan hány perc is van még hátra?
Szegény Han! Nem akartam ennyire megváratni! Berongyolok a szobába, mint valami örült, az ajtót úgy csapom ki. A táskámat a pólómmal együtt dobom az ágyra, és már rángatom is le magamról a farmert. Hipersebességgel – na nem mintha lenne – húzom föl magamra a szürke térdég érő melegítőnadrágomat, amit csak futásra használok. Már fél lábbal az ajtón kívül vagyok amikor a cipőmet kötöm. Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! Miért pont ma? Miért nem küldhetett volna holnap büntetésbe? Szerintem az a tanár engem egy kicsit sem kedvel, bár nekem sem ő a szívem csücske, sőt még csak a szívembe sem lopta be magát, a folytonos feleljen Klaus mániájával. Minden héten eszébe jutok, hogy milyen is lenne ha közelebb állnék, és elmondanám, hogy mit is tudok pontosan a múlt meg az azelőtti tanóra anyagából. Biztosan jó az illatom, vagy tetszem neki, hogy mindig engem hív ki ahhoz a nyamvadt táblához!
Nem sokára meglátok a távolban egy rózsaszín pacát – egy nagyon rózsaszín pacát, aki éppen helyben ugrálásokat végez -  és rögtön tudom, hogy Hannah az, és nem csak azért, mert írta, hogy miben lesz, hanem mert ez tipikusan ő. Elvégre ki öltözne ilyen figyelemfelkeltően, mint ő? Majdnem hangosan felnevetek a látványán, de modorálom magam, csak halkan nevetgélek.
Beleszimatolok a levegőbe, és megérzem Hannah illatát. A boszorkányoknak is olyan furcsa illatok van. Nem tudnám elmagyarázni, hogy milyen. Van valami különös aromája, érdekesebb, természetfelettibb. Míg az embereknek egyszerű illataik vannak, mint például fahéj, vagy orgona, addig a természetfelettinek teljesen más. A vámpírok illata nagyon érdekes, megmaradt az emberi de a halál rothadó bűze is keveredik benne, amit egy átlagos ember soha nem venne észre., de a boszorkányok. Érezni a varázslat illatát.
- Pink lady! - Nem bírom megállni, hogy ne nevessek egy kicsit rajta. Hannaht olyan jó cukkolni! - Bemelegítettél ugye?  Nagyon fontos, hogy egy olyan valaki, aki nem sűrűn fut, minden izmát rendesen bemelegítse, nehogy meghúzza valamilyét! - Hiszem azt, hogy edzőbá’ nagyon büszke lenne rám, hogyha hallotta volna ezt a beszédemet. Mindezt tőle tanultam.  
Mielőtt Han bármit is reagálhatna, egy határozott mozdulattal ölelem magamhoz apró testét. Érzem, ahogy a haja csiklandozza a csupasz mellkasom, minek hatására egy hatalmas vigyor terül szét az arcomon.  
- Ugye nincs harag amiért késtem? - Ráncolom össze a szemöldökömet, és lepillantok rá. Annyira szeretem, hogy alacsonyabb nálam, és ezt sosem mulasztom el vele éreztetni. A mi kapcsolatunk javarészt ebből áll. Hogyan szívasd, piszkál, ugrasd vagy idegesítsd a másikat.
- Szóval én arra gondoltam, hogy kezdésnek négyszer futjuk körbe a futópályát! - Húzogatom vadul a szemöldökömet egy gonosz vigyorral az arcomon, majd kiveszem az egyik kezéből az üveget.
- Amúgy csini a fejpántod! - Kuncogok, és meg is indulok. Laza kocogás. Ugyan én a közepes tempót szeretem, de nem fogom Hannaht ma megkínozni, hogy holnap lábra se bírjon állni. Bár,  nagyon csábít az ötlet.

Ha csak két szót kellene mondanom, amivel a legjobban tudom jellemezni, akkor azt mondanám Hannahra, hogy kicsi és idegesítő. Persze nagyon jó társaság, sokat lehet vele hülyéskedni, és tényleg vele bármikor önfeledten jól tudod érezni magad, kivéve amikor tanul. Mert, hogy Hannah imád tanulni. Biztos idegen , vagy megszállták az ürlények. Mármint ki az aki szeret tanulni? Hannahn kívül persze. Normális ember inkább kint van a szabadban, vagy a barátaival hülyéskedik, nem pedig a könyveit bújja.
- Kiscserkész becsületszavamra! - Ígérem meg neki, de a bökkenő csak annyi, hogy én sosem voltam kiscserkész. Mármint ilyenre általában nincsen ideje az embernek, ha faleveleket gyűjt az anyukájával. Bizony ám, amikor kissrác voltam nagy gyűjteményem volt. könyvek voltak tele színes, lepréselt levelekkel. Talán még meg is vannak valahol James házában, ha csak ki nem hajította már.
- Persze Han! Az ismeret furdalja a lelkimet! - Vigyorodom el. Természetesen van lelkiismeret furdalásom, de ezt semmi pénzért nem vallanám be neki. Még kanadai dollárokért sem! Még a végén visszaélne vele, és kihasználná, hogy én vagyok a bűnös. Én meg amilyen marha vagyok, bevenném a kamu szomorúságot, és megtenném amire kérne.
- Te megőrültél? - Majdnem elesünk. Váratlanul ér az ugrása, megingok futás közben, és majdnem megnézzük közelebbről a köveket. Megbotlok, de sikerül korrigálnom a lépés hibát, és ugyan úgy kocogok tovább, csak egy plusz súly van a nyakamban.
- Anyám, te mennyit eszel vacsorára? - Persze csak húzom az agyát. Egyáltalán nem nehéz, olyan mintha valami hátizsákkal futnék, aki épp megfojtani készül, és gátol a mozgásban, ráadásul még üvöltözik is. Soha nem akarok ilyen hátizsákot!
- Ugye tudod, hogy tudom, hogy hogyan szedjelek le? - A hangomban gonoszság lapul, és megtorpanok. Gyorsan, mintha villám lennék nyúlok hátra mindkét kezemmel és ujjaimmal megcsiklandozom az oldalát. Tudom, hogy csikis, és ennek hatására elenged, de ha nem lerázom magamról.
- Kapj el, ha tudsz! -Kihívóan mérem végig, aztán mintha puskából szedtek volna, elrohanok a futópálya vonalán. Élvezem ahogy a szél a hajamba kap, és megtörik a testemen, olyan szabadnak érzem magamat.
- Siess már stréberkém! - Üvöltök hátra, de tudom, hogy ezért nagyon nagyot fogok kapni. Mindegy, próbálok nem a következményekkel törődni, elvégre nem fog agyon verni.. Mondjuk Hannahról van szó, tőle bármi kitelik. - Olyan vagy, mint egy csiga! - Nem nézek hátra csak rohanok előre, de tisztában vagyok vele, hogy a kint lézengő diákok mind minket néznek már. Ő is üvölt, meg én is, természetes, hogy mindenki a két nyomorékra tekint, akik feltűnési viszketegségben szenvednek. Ezért szeretem Hannaht, mert nem zavarja. Ő mindig önmagát adja, és nem akar más lenni. Futás közben magamra locsolok egy kis vizet, aztán rohanok tovább, be a sarkon, ahol már nem láthat. Gyorsan bebújok egy fa mögé, és reménykedem benne, hogy nem látott meg. Nagyon remélem, hogy nincsen röntgen szeme, hogy rajtakapott. A tervem az, hogy ő itt szépen majd elfut, én pedig utána, és jól megijesztem, vagy ráugrok. Csak fusson már gyorsabban!