Derékig behajolva kotorászok a szekrényem mélyén a szerencsehozó tollam után, de persze, pont most nem találom, amikor késésben vagyunk. Pedig Crowe órájáról elkésni egyenlő a kamikaze pilóták szerződésének aláírásával – egyáltalán írnak ők szerződést? Úgyis meghalnak! – szóval tényleg kapkodnom kéne magam, de a tollam nélkül nem megyek, egy tapodtat se! Spencer becsapja mellettem az ajtót, mire ugrok egyet, és lefejelem a szekrény oldalát.
- A fenébe, CerWest, kicsit óvatosabban nem lehetne? A maradék agysejtjeim is elpusztulnak. – Egyenesedek fel, diadalittasan felmutatva neki a tollat.
– Megvan, most már indulhatunk. – Szorítom magamhoz a könyveimet, és bele karolok, ahogy a terem felé lépkedünk. Nem kerüli el a figyelmem, hogy milyen csúnyán pislog a szertárra, de biztos elmondja, majd ha szeretné, addig nem ütöm bele az orrom, ameddig nem látom jónak. Mert néha igenis noszogatni kell szegény szerencsétlen leányzót, néha elfelejti mi is lenne a jó neki.
- Jó estét tanár úr! - Köszönök a terembe lépve, és leülünk a helyünkre, mire persze fel kéne tölteni az első sorokat. Sosem voltunk rá hajlandóak, így van ez most is, szépen szétpakolom a cuccaim, és hátradőlve várom, hogy a tanár úr végre beszélni kezdjen.
Amint meghallom az ismerős hangot, az ajtó felé kapom a fejem, és mosolyogva megforgatom a szemem. Klausnak most is remek belépője van, mint mindig.
- Nocsak, Emmergton, csak nem eltévedtél? – Mosolygok rá bűbájosan, attól mert húzom néha az agyát, és szemrebbenés nélkül leordibálom, attól még nagyon szeretem. Csak hát na, a pasikat fegyelmezni kell, ez alól ő sem kivétel. Az biztos, ha nekem végig dumálja az órát, akkor nagyon csúnyán meg fogja bánni, arra mérget vehet. Én szeretek tanulni, ez az egyik kedvenc órám, mert laza, és nem kell olyan karót nyelten ülni, mint más órákon, de ha miatta leszidnak, akkor egyesével tépem ki a szőrszálait.
A tanárra szegezem a tekintetem, miközben a tollammal a padon körzök. Szegény nyúl, nem is mertem elmesélni Miss Masninak, biztos sokkot kapott volna. Nem, ezt jobb elfelejteni, megint kiráz a hideg, mint mindig, mikor rágondolok. Sokkal jobb téma az óra anyaga, mert én megnéztem, mi volt az anyag, le is töltöttem, úgyhogy nem félek, sőt. Mosolyogva nézek körbe, kik azok akik sunyítanak, és tuti, hogy Spence se nézett utána, de nem baj, neki le tudom írni óra közben. Elveszem a kis noteszt, amibe a levelek vannak, és belekanyarítok pár sort.
~ Nem nézted meg ugye? Írjam le neked? ~
Visszatolom elé, majd újra előre fordulok. Vagyis fordulnék, ha nem egy nagy borzas hajkupac figyelne pont az orrom előtt, és egy könyök nem foglalná el a háromnegyed padomat.
- Már ne is haragudj, de nem gondolod, hogy túlterpeszkedsz, Bundim? – Suttogom a fülébe, és, hogy észrevegye magát, apró kis virágokat kezdek rajzolni a könyökére, közben persze úgy téve, mint aki figyel. Éhes vagyok.

Részben ezért jó dolog strébernek lenni, sosem kell attól félnem, hogy nincs kész a házim, vagy nem tudom az anyagot. De Spencer lebukott. Ha mondta volna, hogy nem készült, tudtam volna segíteni neki… ő az egyetlen, meg Kendi akiknek minden szólás, szájhúzogatás és leszidás nélkül odaadok bármit, amit kérnek. Egyébként meg elmehet mindenki a sunyiba, nem azért dolgozom a házikkal órákat, hogy utána ők öt perc alatt lemásolják.
- Tényleg? Hogy-hogy én eddig nem hallottam erről az óráról? - tettetem a kétségbeesettet, és tovább firkálgatok, később lehet, megpróbálok unikornist is rajzolni rá, ha lesz még szabad bőrfelület. Vagy esetleg egy egész szarvascsordát. Bár ahhoz könyöke kevés lesz.
Ahogy Dorian leül elénk, és hátrafordul, csak megrázom a fejem, és halványan elmosolyodom. Lehet, hogy Spencer magának tudja tagadni, de nekem nem, igenis összeillenek, és azt rajta kívül mindenki észrevette már, úgyhogy nagyon remélem, hogy ő is rá fog jönni mielőbb, mert ha nem, akkor átmegyek kerítőnőbe, és az senkinek se fog tetszeni.
Az első sorban ülők hátrafordulnak, Klaus integet, én meg kuncogok. Mi mást tehetnék? Sosem ültem még elől, nem most fogom elkezdeni. Amúgy is, mit tehet Mr. Crowe? Előrerángat? Kizártnak tartom, vannak épp elegen, akik megvédenének, úgyhogy inkább nem foglalkozva senkivel, levelet csúsztatok Spencernek.
Sosem buktunk még le, Mr. Vámpír meg egyből kiszúrja. Nem igazán értem, miért zavarja, fejből fel tudnám mondani az egész jegyzetkupacát, amit letöltöttem, akkor meg hadd segítsek a padtársamnak. Szerencsére elsiklik felette, és a feladatot kezdi magyarázni, úgyhogy a tenyerembe támasztom az állam, és figyelek.
- Vegyél, de ha eltöröd, a fenekedbe dugom! – csak egy futó pillantást vetek Klaus tolltartómban lévő kezére, vegye csak el nyugodtan, a szerencsetollam úgyis itt van a kezemben, nem nyúlhat hozzá senki, csak is én. Visszavigyorgok, majd megtolva az arcát visszafordítom a fejét. Pont elég lesz óra után a vigyorgó képét nézni, nem kel még most is, mert tuti nem állom meg nevetés nélkül. Szeretem Klaust, úgy a magam módján, és ez így van rendjén.
Elveszem Doriantól a csumízt meg a lapot, mikor Klaus megszólal, és nem bírom ki, elnevetem magam. Pedig nem vicces, tényleg nem, de hát könyörgöm, Harry Potter? Oké, a boszik menők benne, de könyörgöm, azért mégis, maradjunk már a realitás talaján. Mondjuk a mi világunkban mi reális?
Tarkón pöckölöm Klaust, és inkább leírom a füzetembe az összes szót, ami eszembe jut, mind a vámpírokról, mind a farkasokról, hogy amiket mondanak ki tudjam húzni, és nem fogom biztos azt mondai, amit előttem valaki már említett.