Ezernégyszázhetvenöt szeptemberének tizenharmadik napján láttam meg a napvilágot, ám úgy tartom, felesleges arról mesélnem, hogy milyen voltam a rég múltban, hogy hogyan nevelkedtem emberként, és már az is értelmét vesztette, hogy hogyan vagy miként lettem vámpírrá. Annyi hosszú esztendő telt el azóta, hogy a jellemformáló események sorából visszatekintve, már koránt se érzem magam hasonlatosnak ahhoz a személyhez, aki valaha voltam. Hogy ki vagyok most?

Gyűrűmbe zárt sötétség révén egy olyan személy, aki fenn tarthatja az emberség látszatát, és anélkül járhat a halandók társadalmában nappal, hogy bárkinek is feltűnne, nem egy fajtársát látja, hanem egyet a valaha születettek, és meg nem haltak, a vámpírok fajtájából. Így hosszú évszázadokon keresztül városállamból városállamba járva újabb és újabb személyiségek álcájába bújva ismerkedtem a világgal, tanultam mesterségeket: voltam gazdag és szegény, istenfélő és istentagadó. És ugyan úgy voltam vérszomjas ördög, ahogy voltam máskor visszafogott „angyal”, bajbajutottakon segítő hős, mint zsákmányra szomjazó gyilkos haramia.

Napjainkra az egyszerű emberek életét kezdtem élni, mindenféle drámát, tragikumot elkerülve, visszafogottan, hogy se ne keltsek feltűnést jelenlétemmel a vadászok körében, se ne keltsek dühöt a boszorkányok előtt, mert van az a kéz, mely visszavenné az ajándékot, melyben egyszer már részesültem. Így éltem könnyen egy Londontól déli, folyóparton fekvő kicsiny városban, melynek a neve se érdekes, ahol halászként volt szerencsém egy hosszabb időt eltölteni. Ám az idő, melyből oly sok adatott, a mi ellenségünk is, soká nem maradhatunk feltűnés nélkül egy helyen, ezért döntöttem úgy, hogy változtatnom kell. Kantáros munkaruhámat aramani eleganciára cseréltem, hogy felutazhassak Nagy-Britannia fővárosába, ahová az ezernyolcszázas esztendőkben tettem be legutóbb a lábam. Könnyű lépteimmel, szinte a turisták izgalmával és lenyűgözöttségével jártam az utcákat Londonban, míg azon tanakodtam, hogy milyen új életbe kellene kezdenem. Szakmáim többsége már ódivatú volt, így leginkább valami újra lett szükségem. Igényeltem az emberek közelségét, mert megtanultam azt, hogy pont akkor a legkönnyebb megőrizni önuralmunkat, ha a préda között járunk, így a folyamatos ingerlés egy idő után elveszi az ifjonti szomjat. Hamarosan összeszedve az ez idáig rejtegetett vagyont, megtettem a szükséges lépéseket, hogy egy kávézó tulajdonosává váljak.

Mivel annak ellenére, hogy járhatok a napon -illetve a Nap alatt- mindig is kedvesebb volt számomra az éjszaka, ezért huszonnégy órás nyitvatartási idővel örvendeztettem meg, ama kis közönséget, mely hamarost a kávézó törzsvendégségét jelentette. Aztán egy poros áprilisi éjszakán, mely unalmasabb volt az eddigi legunalmasabb napjaimhoz képest, mikor már pohár sincs, melyet csillogóra kellene törölnöm, mert már mind úgy villogott, mint ezer karátos mosolyom szokott a hölgyek felé -be kell valljam ezen a tulajdonságommal hamar tettem szert vevői körre, bár szerencsés választás volt a megfelelő kávémárka is- mintha csak a vihar előtti csend váratta volna életem következő felvonását, egy rég nem látott idegen feje felett csilingelt fel a csengő. Dimitri Mihalkov és bájos társnője a számomra ez idáig ismeretlen Isabelle Bennett lépték át „fogadóm” küszöbén. Dimitri számomra szokatlan módon, mivel hogy vérgőzös napjaiban láttam legutóbb, nyugodtan látszódott, ami már elsőre felkeltette érdeklődésemet, ezért jó fogadóshoz mérten, azonnal vendégségre hívtam őket, és ajtómra kitettem a „privát rendezvény” táblát, hogy ne zavarjanak minket az erre tévedők.

Szó szót követett, ám nem emlegettünk fel régi emlékeket, ami habár nekem nem kimondottan fájt, ám furcsa volt Dimtri részéről, úgy látszott el akarja felejteni a múltat, és így kíván a jövőbe tekinteni, melyet én tapasztalt vén rókaként figyelembe vettem, így figyelmemet is inkább a valamikori boszorkány kötötte le, aki igen hamar a tudtomra adta érkezésének célját, amit azon mód megdöbbenéssel fogadtam, hogy meghallottam. A majd egy perces néma csöndet és pislogást követően türelmüket kértem, hiszen egy ilyen döntést nem lehet elhamarkodni.

Már egy ideje nem kívántam szerepet vállalni vérengző ifjak nevelésében, az utánuk való örökös futkározásban azt követően, hogy lemondtam a véget nem érő dorbézolásról, már nem leltem oly nagy örömömet, ám sok-sok víz lefolyt azóta a folyókon, így egy másik szemléletmóddal közeledtem a lehetőség felé. A fő oktatói állást a magam szerény stílusában visszautasítottam. Kikoptak már azok a képességeim, melyekkel az ifjú vámpírokat fenyítettem annak előtte, nem is beszélve arról, hogy manapság barbárság számba mentek az ilyen tettek, ezért van mit tanulnom ezen a téren.

Így végül egy szerényebb, számomra megfelelőbb helyet kaptam az iskola oktatói között, és habár az első hónapokban feszélyezve éreztem magam attól, hogy vérfarkasok járkálnak a folyosókon, ám napjainkra már egyre könnyedebben lépkedek az iskola folyosóin, vagy minden nyugalmammal a nyakamban ülök be olyan órákra, melyeken kicsit elvegyülhetek a diákok között.

Unalmas szabadidőmet a kávézóban töltöm a legújabb pszichológiai tanulmányok lapozgatásával, vagy a dolgozószobámban javítom a diákok dolgozatait.