Maybe I'm a different breed
Maybe I'm not listening

Messzire tolom magamtól azt a tál szaftos csirkemellt, amit Gertie készített nekem. Farkasszemet nézek a házvezetőnővel, aki morcosan teszi csípőre a kezét és nem tágít. Finoman, vékonyan ívelő szemöldöke felkúszik, mintha csodálkozna merészségemen - én is csodálkozom magamon, elvégre Gertie nem az a személy, akivel az ember ujjat akarna húzni. Vadász létemre is megrémülök néha, mikor előrántja a fakanalat és úgy dorgál, mintha egy hat éves gyermek lennék.
- Egye meg! - azzal hátat fordít, de tudom, hogy a vacsora hátralevő részében végig rajtam függ majd tekintete.
Két éve dolgozik nekem - főz, mos, takarít. Olykor pedig anyám helyett anyám. A szívem sokadjára szorul össze, hogy Lamiara gondolok, aki még gyerekkoromban meghalt. Gertie nem hasonlít rá, mert sokkal szelídebb nőszemély még annak ellenére is, hogy az ételt illetően erőszakos. Az a gyengéje, úgy hiszem.
Óvakodva veszem kezembe a kést és a villát, mintha ellenséggel kéne szembenéznem. Egy falat nem megy le a torkomon, de nem csak most, legalább egy hónapja. Carrick felbukkant és kötelességemnek érzem megtalálni és megölni őt. De mégis milyen nyomon indulhatnék el?

A vacsora végeztével, elhagyom a házat. Gertie legnagyobb örömére üres volt a tányérom, mikor a mosogatóhoz vittem. Megdicsért, amiért ezúttal én dorgáltam meg, mondván, hogy nem gyerek vagyok, akit ezért hátba kell veregetni. Bosszantó, ha nem komoly felnőttként kezelnek, Gertie pedig hajlamos az ilyesmire.
Bakancsomba tőrt csúsztattam a biztonság kedvéért, emellett övembe is berettát dugtam, nehogy a végén figyelmetlenségből ne tudjam megvédeni magam, ha kellene. Elővigyázatos vagyok, mindennel és mindenkivel kapcsolatban, épp ezért utálok bárkit is a közelemben tudni. Gertie elmondhatja, milyen nehézkesen engedtem a házhoz, attól tartva, hogy pórul járok ezzel a nagy bizalommal - a házamban tartok mindent, ami fontos és hasznos lehet számomra, ez alól nem kivételek a személyes papírjaim, néhány nyom, ami Carrickhez vezethet és természetesen az öcsémről őrzött iratok és emlékek. Minden, de tényleg minden abban a házban van és vétek lenne odaengedni valaki illetéktelent, aki ellenem áskálódhatna. Az évek során akaratlanul is szereztem ellenségeket.
Belököm a temető kapuját, vállam megrázkódik, amint teszek egy lépést. Borzongás, egészen a lábujjam hegyétől, a fejem búbjáig. Gyűlölöm a temetőket és ha belegondolok, hogy egy hasonló létesítményben nyugszik az anyám és az öcsém is Manchasterben... Szörnyülködök magamban, miért nem sikerült megmentenem őket és miért nem voltam ügyesebb. Ha Ezio nem érkezik annak idején, akkor talán én is halott lennék.
Bakancsom talpa alatt ropognak a faágak, a kavicsok, mindenhonnan üvölt a halál és a ridegség. Minek jöttem egyáltalán ide? Igen csekély az esély arra, hogy Carrick épp ide fog tévedni... De mi van, ha mégis? Igen, ez az egy gondolat tartja bennem a lelket és akadályoz meg abban, hogy sarkon forduljak, majd távozzak.

Maybe I'm a different breed
Maybe I'm not listening

A londoni levegő egészen más, mint a manchasteri. Kicsit fülledtebb, de talán csak az én fejemnek nehéz ez az időjárás és csak én viselem nehezen, hogy borongós napokra kell ébrednem. Emlékszem az első pár hétre - iszonyú volt arra kelni, hogy zuhog az eső vagy süvít a szél. Volt, hogy ezen természeti jelenségek vertek fel álmomból és képtelen voltam visszaaludni. Igen, olyankor még Gertie sem akart az utamba kerülni, pedig tudja, hogy alapvetően rendes, kedves, udvarias típus vagyok, akinek soha egy rossz szava nem lenne hozzád. A reggelekre viszont ingerlékeny vagyok, jobban mondva az alvásra. A pihenés és a gyomrom fontos dolgok számomra. A legfontosabbak, ha őszinte akarok lenni.
Mellkasomnak csattan valami - vagy inkább valaki? Nem tudom, hogy nem voltam képes észrevenni a nálam vagy két fejjel alacsonyabb lányt, mindenesetre kis híján szapora sajnálkozásba kezdek, mikor meghallom a szenvtelen hangnemet és azt, hogy rögtön engem hibáztat. Szemöldököm homlokom közepére csúszik szinte meglepettségemben és azonnal hátrálok egy lépést.
- Hogy mondtad? - küzdök a kísértés ellen, hogy ne fordítsak hátat, lerázván ezzel ezt a tiszteletet nem ismerő leányzót - A francba... - sziszegem fogaim közt, majd reflexből kikapom a Berettát a derekamra kötözött szíjból.
A lányra szegezem, kinek pár másodperce még erek torzították az arcát, ezzel felfedve magát előttem, hogy vámpír. Borzongás fut végig a gerincem mentén, mintha hegyes karmok karistolnák végig bordáimat. Rekeszizmaim összeszorulnak és nem kapok levegőt. Akaratlanul is Carrickre gondolok, és az öcsém hullafehér vonásaira. Bosszú gondolata pulzál a fejemben, de higgadtnak kell lennem, mert tudom, hogy nem ez a szőkeség vette el Sidney életét.
- Tartsd azokat a helyükön, különben nem lesz olyan hosszú az az örökkévalóság, mint gondoltad! - préselem ajkaim között és közben végig Őt figyelem, nehogy valami hirtelen mozdulatot tegyen és én kerüljek rossz helyzetbe. Nem szabad sarokba szorítania.
Az én családom más volt, mint a többi vadász család. Sokan csak egy bizonyos kortól fogva avatták be a gyerekeket a család titkaiba, a szüleim viszont már születésemtől fogva a gyűlöletre neveltek - gyűlöletre a vámpírok és vérfarkasok ellen, akiknek nincs helyük a Földön. Itt az uralom az embereké, ők pedig pusztán olyan lények, akik véletlenül keveredtek közénk. Szerencsétlen véletlenből, a mi feladatunk pedig megszabadítani az emberiséget ezektől a szörnyektől. Mégis, mióta Carrick végzett az öcsémmel, rajta kívül az összes vérszívót életben hagytam. Illetve, majdnem mindet. És gyűlölöm magamat ezért.

Maybe I'm a different breed
Maybe I'm not listening

Megrándul a szám a sarka, mikor vadásznak nevez. Tehát tud róla, hogy létezik ez a viszonylag erős "szervezet", azzal viszont kétlem, hogy tisztában lenne, milyen kevesen vagyunk. Való igaz, az olyan családok, mint az enyém, ritkák, akár a fehér holló, abból meg még kevesebb akad, akik elkötelezetten pusztítanák is ezt a fajt. Pedig ennek kellene a hivatásuknak és az életcéljuk lennie. El sem tudnám képzelni, hogy ne vigyem tovább a vonalat, ahogy azt apám és a nagyapám is tette. A Brooks család sosem hagyta a természetfelettit elszaporodni a világban, legalábbis ha rajtunk múlna, már rég nem létezne egy vérfarkas vagy vámpír sem. Nincs mentség arra, ami vagy. Néha elgondolkodom, mit kéne kezdeni azokkal, akik nem maguk választották ezt a sorsot csak egyszerűen belekényszerültek, de utána rájövök, hogy ha én a helyükben lennék, már rég végeztem volna magammal. Ez nem élet. Ez az életnek valami halvány, kopottas másolata, aminek ha vége - mert bárhogy is hiszik az örökkévalóságot, az nem létezik -, akkor a pokolban fognak szénné égni.
- Ne beszélj úgy, mintha ismernél minket! - szűröm fogaim között, közben megmerevedek egész testemben és próbálok olyan masszívan állni előtte, amennyire csak tudok. Bármikor sikerülne neki a földre terítenie, hiszen az erőviszonyok egyáltalán nem igazságosak, ugyanakkor az én technikai tudásom segíthet abban, hogy a végén győztesen jöjjek ki a dologból.
Nem tudom, mitől dermedek le, de valamilyen oknál fogva sikerül arrébb löknie a kezemet és én visszafogom magam, nehogy elsüssem a fegyvert. Fölösleges lenne a puszta levegőbe célozni, csak golyót veszítenék, amit ugyebár nem szeretnék.
Megborzongok, mikor közel hajol - a kelleténél közelebb - s tűrőképességem ekkor a tetőfokára hág. Átlépi azt a bizonyos határt, amit még elviselek jobb esetben egy vérszívótól. Az undortól összeugrik a nyál a számban, a lábam megremeg, a gerincemen pedig kellemetlen, szaggató érzés rohan végig, ami folyamatosan marcangolja az egész hátamat. A bizsergésnél jóval intenzívebb. Meghallom azt a pár szót és gondolkodás nélkül rántom vissza a fegyvert, majd golyót röpítek a gyomrába. Várom, hogy összeessen vagy legalább térdre rogyjon, de mindenképp megérezze azt a fájdalmat, amit a fatöltény okoz neki.
- Jobban tennéd, ha innentől befognád a szádat - morgom és erős tanakodásba kezdek, hogy mit csináljak vele.
Nem állhatok le itt a temető közepén és kezdhetem darabokra fűrészelni vagy bármi. Egyébként sem halna meg, legfeljebb egy időre kiiktatnám a köztudatból. Az égetés megint nem egyszerű, túl éber ahhoz, nem kapott elég fájdalmat, pedig megérdemelné. Idegesen tördelem kezeimet, majd újra felé tartom a Berettát.
- Állj fel és gyere velem! - utasítom és fejemmel a temető bejárata felé bökök - Kint áll a kocsim - ó, igen, az a fenomenális ötlet szállt meg, hogy haza kellene vinnem és ott végezni vele mindenféle karó és egyéb segédeszköz használatával, amivel biztosan elpusztul. Komolyan fontolóra veszem, hogy egyenesen a koponyájába durrantok egy golyót, nem pedig a két lábán engedem távozni innen.

Maybe I'm a different breed
Maybe I'm not listening

Mindegyikük azt mondja, hogy ismernek minket. Azt hiszik, puszta rasszizmusból öljük a fajtájukat, pedig nekem ennél sokkal nyomósabb okom van rá. Vámpír végzett anyámmal. Vámpír végzett az öcsémmel. Miért könyörülnék bármelyikükön is, mikor ők sem tanúsítottak toleranciát irányunkba? Ölnek, mert éhesek. Ölnek, mert úgy a jó nekik - egyik sem érdemel kegyelmet, valamiért képtelen vagyok sajnálni a vámpírok faját.
- Nem ismersz engem, és nincsenek magamfajta emberek. Nyomós okom van arra, hogy azt csináljam, amit. Neked pedig nyomós okod lenne rá, hogy befogd a szádat, mielőtt én teszem azt! - hörgöm szinte és dühödt pillantást vetek felé. Utálom ezt a csőcseléket, egytől egyig. Nincs pozitív tapasztalatom velük kapcsolatban, talán emiatt is a hatalmas ellenszenvem - Próbálok úgy cselekedni, hogy később ne bánjak semmit - vállat vonok, de még mindig ráfogom a fegyvert, mert nem bízok abban, hogy ez teljes mértékben lebénította - pedig kellene, elvégre fából volt a töltény és ha nem is hal meg tőle, de alapos szúró-égető érzéssel gazdagítom a gyomra tájékán.
Félrebillentett fejjel nézem őt. Ez kihívás lenne? Egy vámpírtól? Nem röhögök, elvégre tudom, mekkora erő lakozik bennük és hogy alattomosak, sosem tudhatod, mikor vannak teljesen lecsupaszítva fegyvereket illetően és mikor nem. Egymásnak feszülő állkapcsokkal bámulom még egy darabig, majd közelebb sétálok és újabb golyót eresztek jobb vállába, majd a balba. Hátha kevésbé tudja őket így mozgatni.
- Gyere! - durva, ellentmondást nem tűrő a hangom, a karjánál fogva ráncigálom talpra és vonszolom a kocsim felé - Ne fenyegess! Soha - sandítok felé, aztán nagyot taszítok rajta, elégre attól, hogy a karjában golyók vannak, még a lábát tudja használni. Mindenesetre szorosan a sarkában lépdelek, hátha el akar esni és támogatni kell a Bronco-ig.
Kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót és betessékelem, annak reményében, hogy nem ellenkezik, mert azzal csak az időt húzná. Amennyiben megteszi, amit parancsolok, beszállok én is a volán mögé, majd életre keltem a kocsimat. Elindulok a házam felé, közben pattanásig feszülnek idegszálaim. Nem bízok ebben a lányban, ez a pár centis távolság köztünk pedig kifejezetten frusztrál.

A KÖVETKEZŐ REAG MEHET A HÁZAMHOZ.

FOLYTATÁS ITT, SZABAD JÁTÉKTÉR!