I walk this empty street
On the Boulevard of Broken Dreams

Mielőtt Londonba érkeztem, nem tudtam, milyen a munka. Sosem kényszerültem arra, hogy dolgozzak, mivel egyrészt, a családom kellően nagy vagyon birtokában volt, másrészt pedig jobb dolgunk is volt annál, mintsem robotoljunk a megélhetésünkért. A mi megélhetésünket úgy biztosítottuk, hogy vadásztunk ezekre a szörnyű lényekre, akiket egyes fajok elfogadnak, sőt kedvelnek. Őszintén? Sosem tudnék érzelmileg kötődni egyikhez sem, miközben az agyamban pulzál a gondolat, hogy nincs se szívük, se lelkük... egyáltalán nem is élnek. Hullák. Mászkáló hullák és csak annyiban különböznek az élőhalottaktól, hogy van agyuk.
Tehát most hogy van munkám, azt pedzegetem, hogy ott hagyom. Egy lemezboltban dolgozni nem unalmas, sőt kedvemre való, hogy olykor leülhetek és belehallgathatok egy-egy banda új albumába, de közben ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy míg én ilyen nyugodtan élem az életemet, addig vámpírok ezrei kószálnak szabadon és ölnek embereket. Nyugtalan vagyok munka közben, de tudom, hogy muszáj dolgoznom. Mert ezt csinálja egy tisztességes állampolgár. Addig, amíg nem muszáj, nem akarok ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Manchasterből utalt át apám a bankszámlámra.
A Bronco sebesen és köhögés nélkül száguld végig az utakon, miközben egy ACDC szám üvölt a rádióból. Lehalkítom, mert lassan a saját gondolataimat sem hallom. Eszembe jut Carrick. Carrick azzal az önelégült arccal, amint elharapja az öcsém torkát, az meg szerencsétlen rongybábuként zuhan a padlóra. Összerándulnak az izmaim, de szorosan tartom a kormányt. Az hiányzik már csak, hogy tovább csonkuljon a család és apám egyedül maradjon!
Hirtelen egy állat ugrik ki elém. Túl sötét van, nem látom mi az, de reflexszerűen rántok a kormányon és így a kocsi elindul egy lejtőn a fák közt, majd hatalmas puffanással belehajtok az egyikbe.

Pislogok, nagyokat pislogok, miközben próbálom mozgatni végtagjaimat. Fejemhez nyomom mutatóujjamat. Vöröslik a kezem, tehát alaposan beverhettem a fejem. A Bronco eleje füstöl, én meg magamban szitkozódom, hogy valószínűleg sikerült teljesen hazavágnom a kocsimat. Pirkad már, így arra következtetek, hogy egész éjjel a kocsiban voltam. Szerencsém, hogy nem talált rám egy vadállat vagy éppenséggel egy vámpír, aki a véremet vehette volna.
Kikapcsolom a biztonsági övet, kilököm az ajtót és próbálom elhagyni a kocsit kúszó mozdulatokkal. Kiesek a Broncoból és a földre zuhanok. Az első kerékhez mászom és hátamat nekidöntöm a fekete guminak. Felszisszenek, mikor fájdalom nyilall a fejembe. Basszus, ezt jól elcsesztem.

I walk this empty street
On the Boulevard of Broken Dreams

Közeledik egy kocsi. Látom a fényszórókat, szaporábban szedem a levegőt. Kicsit talán félek és a gondolat megrémiszt. Soha nem félek, soha. Hiszen megtanultam kezelni a rettegést, ami a fejembe tolulhat és irányítani próbál. Nyelvemmel benedvesítem ajkaimat, mik kiszáradtak az izgalomtól és ahogy folyamatosan izzadok, folyadékot veszítek. Sötét alak jön felém, a fényszórók hátulról világítják, így csak a hosszú hajzuhatagban vagyok biztos. Biztos abban, hogy nem csal a szemem. Aztán mellém guggol és látok mindent, kezdve a tiszta, finom vonásokkal és a hófehér kulcscsonttal. Pislogok, hogy ébren maradjak.
- Komolyabb? Nem... azt hiszem... oké minden - próbálom kézben tartani a helyzetet, de lehetetlennek bizonyul, elvégre a fejemet elég jól bevertem, a lábam pedig azt hiszem eltört - nem vagyok biztos benne - A sebtapasszal szart se érünk. Kötszert és fertőtlenítőt... Meg jó lenne valahogy... sínbe tenni a lábamat - többször is elfúlik a hangom és még ilyen állapotban is remélem, hogy nem veszi zokon a flegmaságot és durvaságot. Ezt váltja ki belőlem, ha gyengének érzem magam.
Visszatér egy elsősegély-ládikával, mire megnyugszik némileg a lelkem. Sípolva távozik tüdőmből a levegő, majd automatikusan a dobozért nyúlok. Fiatalnak tűnik, hamar megismerem, mikor említi a vadászgyűlést és a nevemet. Alison Argent. Igen, rémlenek Argenték.
- Emlékszem rád. Hogy van apád? - megeresztek egy félmosolyt, oldani akarom a feszültséget és a gyomromba toluló félelmet - Segíts ezzel! - mondom és közben előveszek csizmám szárából egy tőrt és felhasítom az erős, durva anyagot. Lábszáram felszínre bukkan, bőrömből csont bukik fel. Tudtam, hogy törés.
Jó adag kötszert vágok le, nem bízom a piszkos munkát Alisonra, végül is fiatal még, talán nem is ért ehhez, másrészt megkímélem ettől a horrorisztikus látványtól. Vagy legalább nem kell hozzáérnie, az is nagy segítség, ha úgy vesszük.
- Három. A fejem megmarad, úgy érzem - pillantok fél szemmel kezére, aztán nagyot sóhajtok, egy fémrúdon állapodik meg tekintetem - Azt rögzítsd a lábamhoz! Csak tartsd, majd én csinálom! - adom ki neki a rövid, lényegre törő utasítást, aztán elvágom a kötszert és a vádlim köré tekerem azt.
Nem tudom mit csinálnék, ha nem jött volna Alison. Az egy dolog, hogy nincs elsősegély csomag a kocsimban - eszembe vésem, hogy ezt sürgősen pótolnom kell majd -, de a járgányom romokban, így a városba sem tudnék sehogy bejutni. Túl sok vámpír van Londonban. A lábam pedig vérzik. Lehet tippelni, vajon meddig bírnám itt magányosan, egyedül, ÉLVE a továbbiakban.