Nathaniel & Delilah

Hivatalosan is bejelenteném, hogy nem leszek sem orvos, sem gyógyszerész. A kémia ősellenségemmé vált ebben a pillanatban, mikor már huszadjára veselkedem neki egy feladatnak. Ilyenkor eszembe jut Kyle Fletcher és az ő híres neves magántanulmányai, amiket otthon folytat nyugalomban valami szuperokos tanárral, aki vaskos összegért hajlandó leülni vele egy asztalhoz és órákon át magyarázni, ha nem ért valamit. Kétlem, hogy lenne bármi is, amit Kyle ne csinálna jól, de ha mégis, ezeknek az embereknek, akik körülveszik, temérdek türelmük van hozzá.
- Anya küldi - Zane csörtet be a szobámba és az orrom elé nyom egy cetlit. Nem is kell rákérdeznem mi az, már tudom, hogy bevásárló lista mert már reggel megbeszéltük, hogy ma én megyek el.
Amióta apa elment és cserben hagyott engem a kamaszkori problémáimmal, anyát arra késztette, hogy dupla műszakot vállaljon, Zane pedig kénytelen apa nélkül felnőni... Szóval mindezek után kicsit változtak a dolgok a ház körül. Több dolgom lett. Abból a felhőtlen, gondtalan életből hirtelen porszívózós-bébicsőszködős-portörlős-bevásárlós élet lett. Szeretem az életem, de el bírnám viselni, ha valaki átvállalná magára a munkának egy részét. Zane már tizenkét éves például. Nem kellene legalább a saját szobáját elintéznie? Borzasztó.
Felvettem egy sötét farmert, egy lezser trikót meg egy viseltes, fehér Converse tornacipőt és elindultam a szupermarketbe, ami egy utcányira volt tőlünk szerencsére. Talán épp a közelsége miatt küldött oda anya ilyen bátran és ilyen gyakran.
Útközben összefutok Mariah-val, aki a postásfiúval beszélget. A dekoltázsa jóval többet enged láttatni, mint azt egy konzervatív szomszéd eltűrhetné - jelen esetben én -, ezért csak elkapom róluk tekintetemet és nem bosszantom magam azzal, milyen szörnyű, szörnyű emberek élnek a mai világban. A lelkét is eladná egy zacskó kokainért.
Elérem a bevásárlóközpontot, de megállok cipőt kötni. Alaposabbnak kellett volna lennem, mikor elindultam. Újult erővel lépem át a küszöbét és célirányosan sietek el a sorok között. Nem szeretek vásárolni, mert anya rettentő válogatós és olykor hajlamos vagyok a rossz minőséget hozni. Nem mindegy, melyik mosóporral mossa ki a ruhákat?! Jó illata legyen és kész.
Elérem a harmadik sort, a keresett termék pedig - chipses zacskóként - a legfelső polcon van. Na mármost abból kifolyólag, hogy anya és apa is finoman szólva törpenövésűek, nem kimondottan vagyok egy égimeszelő. Lábujjhegyre állva kapaszkodok egyik kezemmel az egyik deszka szélébe, míg másikkal a chipsért nyúlok. A következő pillanatban az egész polc velem együtt kezd el borulni.

Delilah & Nathaniel

Hogy éppen miért és hogyan kerültem a chipsek közelébe, az röpke másodpercek alatt képes jelentéktelenné válni, akárcsak a mellettem elsétáló megannyi ember, a szürke arcok, a fáradt, életidegen vagy éppen életgyűlölő tekintetek. (Nem akarok ítélkezni, de a legtöbb embernek legszívesebben felajánlanám a pusztulás lehetőségét. Akkor talán eszükbe jutna élni.) Az ilyen másodpercekben van szerencsém felidézni a lebukási lehetőségek hosszas sorát. Be kell vallanom jó pár alkalommal gyakorlatot szereztem e felett, így megtanultam, hogy az esetek többségében,n sokkal hasznosabb, ha nem teszünk semmit, mint ha cselekszünk. Ez viszont csak egy egyszerű polc, nem pedig egy terepjáró, amin jókora tenyérlenyomatot lehet hagyni. Két-három-négy vagy öt lépésre lehetek a lánytól? Felállok a guggolásból, majd ugrásszerűen kilépek, hogy áthidaljam ezt a számomra jelentéktelen mennyiségű távolságot. Aztán csak megragadom a lánykát a derekánál fogva, és habár látszólag egyetlen karom elegendő arra, hogy ezt megtegyem, valójában a biztonság érdekében egy kicsit csaltam. Villámgyorsan elengedem az egyik kezemmel, amint a zuhanó polccal ellentétes oldalamra került, majd magasba emelve a karomat, hárítom a polcot. Ezzel a nyakba zúduló zacskók hadát ugyan nem akadályozom, ám azt elkerülöm, hogy arcon bármelyikünket arcon csapjon egy fémlap. Szerencsésnek tartom, hogy még a lány mutatvány előtt tolta el a kocsiját a sorból az anyuka, így csak ketten lettünk áldozatok, és persze a személyzet, akik majd a helyre pakolnak mindent. Szívom a fogamat, de nem azért, mert éhes lennék, hanem mert a fájdalom kellemetlen érzése végig tekergőzik halott idegszálaimon.
- Jól vagy? - kérdezem, mikor már minden elcsendesedett. Kedvesen mosolygok, mint általában mindenkire. Fürkésző tekintetem nem csak sérülés jeleit keresi a testén, hanem annak nyomát is, hogy lebuktam-e. Ilyenkor, amikor mégis segítünk, mindig ez a második legfontosabb.
- Valld be, hogy igazából nem is a chipset akartad hazavinni, hanem a polcot – viccelődöm azonnal, hogy a lehetséges sokkból kihozzam szegény szerencsétlent, majd felveszek egy zacskót a földről. - Vagy ezt szeretted volna? - szakadatlanul mosolygok tovább, mintha mi sem történt volna, ám közben arra is odafigyelek, hogy ne azt a kezemet használjam, amelyiket az ütés érte. Talán, ha halandó lettem eltört vagy elrepedt volna, ezt nem egészen tudom megmondani, a nélkül, hogy tudnám a polc valós súlyát. Nyújtom felé a chipset, mert nem szándékoztam megtartani.

Nathaniel & Delilah

Arra számítottam, hogy hanyatt dőlök, a polc agyonnyom és ez lesz életem utolsó vásárlása. Egy chipses polc okozta a halálomat. Kiváló szalagcím lenne, már látom is az újságokat magam előtt. De hirtelen megragad valaki a derekamnál fogva és ugyan a levegő kiszalad tüdőmből, legalább épségben megúszom a zuhanást és megmenekülök az esetleges sérülésektől. Azon kapom magam, hogy görcsösen kapaszkodok a derekam köré kígyóként tekergőző karba, aztán nehézkesen elengedem, mikor elhúzódik, hiszen a polcot tartania kell, le ne zúgjon. Egy igazi bajkeverőnek érzem magam a lezúduló chipsek hadát látva és átkozom Zane-t azért, mert nem képes meglenni enélkül a szemét nélkül. Folyton próbálom salátával meg gyümölccsel etetni, de itt egy jó tanács: ne próbáld meg egy tizenkét éves fejébe belemagyarázni azt, hogy ami egészséges, az finom, mert úgysem hiszi el. Van nyelve és ízlelőbimbói is, és tény, hogy a saláta keserű, a gyümölcs meg korántsem olyan jó, mint a chipsek. Aláírom.
- Igen, köszönöm én... Minden oké - kisöprök egy napsárga tincset arcomból és fülem mögé hajtom, majd az izomdagasztotta bicepszeket látván rá kell jönnöm, hogy soha ezelőtt még ilyen mutatványt nem láttam - Te jól vagy? Bár, gondolom nem kellene ilyesmit kérdeznem London erőemberétől - ráncolom zavarodottan homlokomat, majd beszívom alsó ajkam és elfogadom a felém nyújtott chipset.
Rájövök, hogy én láttam már ezt a férfit. Chace abba a furcsa magániskolába jár, ahova még sosem tettem be ugyan a lábam, de az udvarán már jártam, mikor gyerekkori barátomat látogattam. Egyszer fordult elő, emlékszem Chace hogy korholt, mikor vettem a bátorságot és odamentem. Nem értem, mi baj volt ezzel, mindenesetre azóta nem mertem arra tévedni vagy meglátogatni. Ezt a férfit akkor láttam elsétálni az udvaron és meg is jegyeztem, miként lehetséges, hogy ilyen fiatal férfiak taníthatnak ott. Chace kinevetett, de nem tudom, miért.
- Az öcsém nyilván örülne neki, ha egy polcnyi chipsszel állítanék haza - mosolygok vissza és furcsa mód meglep a közvetlensége. Londonban ritka az ilyesmi - Köszönöm, ezt is. Maga nem a VA High-ban tanít véletlenül? - emelem meg szemöldökömet kíváncsian és közben a kosaramba hajítom a chipset.
Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon jól emlékszem-e vagy egyszerűen hülyét csinálok magamból. Magamban arra a következtetésre jutok, hogy így, szemtől-szemben még fiatalabbnak tűnik, mint akkor este, mikor láttam.

Delilah & Nathaniel

- Egy kis izomsérüléssel nem rohannék kórházba – válaszolom a visszakérdezésre, továbbra se mutatva jelét fájdalomnak, már csak azért se, mert amilyen gyors regenerációs képességgel rendelkezem, lényegében már el is múlt. És azért sem, mert egy ilyen „apró karcolás” valójában nem is jár igazi fájdalommal. Ha letépnék a karomat, na az igazi fájdalom lenne. - Lényeg, hogy te nem ütötted meg magad – hessegetem félre a saját problémámat, miközben még egy kicsit mosolygok azon, hogy milyen rémült kismadárként kapaszkodott belém pár pillanattal ezelőttig. Szóval egy kicsit lebuktam, de nem hiszem, hogy ezzel olyan álmatlan éjszakákat okoztam neki, mint amilyeneket abban a bizonyos filmben az a bizonyos személy annak a bizonyos lánynak.
- Én nem mérgezném magamat ezzel – intek még a zacskó felé, és közben a krumplira gondolok, nem a csomagolására. - A magas sótartalom miatt elég káros a szervezetre: megemelkedik a koleszterinszinted, beszűkülnek az ereid, és buta leszel tőle – fogalmazom meg egyszerűen a lényeget. Nem az én hibám, hogy nem nézek ki többet egy tinilányból, és nem is a taníttatásomé. Egyszerűen manapság a legtöbb nőnek nincs esze az étkezéshez, elfelejtettek az egészségükkel foglalkozni.
- Az öcsémet se mérgezném vele – mondom, miközben eszembe jut, hogy ez valójában nem teljesen igaz. Egyrészről az öcsém halott, más részről pedig annak idején még ember koromban bármilyen méreggel megtömtem volna, ha nem jönnek rá, hogy én tettem. Igaz, ha mostani fejjel élnék, akkor eszembe se jutna bántani. Más idők voltak az én életemben, akkoriban éppen, hogy gonosznak kellett lennem. És lám mennyire érdekes, hogy a vámpírrá válás nem a bennem lüktető emberi gonoszságot erősítette el, hanem olyan háttérbe szorított jellemvonásokat, amikről nem is hittem, hogy egyáltalán birtokomban vannak.
- Véletlenül - bólintok. - Kérlek, tegezz nyugodtan! – mondom ezt én, aki általában Drakulát szokta játszani a diákjainak, legalábbis ami az illemet illeti – Nem a múlt században élünk, nem igaz? – jelenik meg az arcomon az a szokásos báj, amitől sokkal fiatalabbnak látszom, mint mikor vámpírrá tettek. Nagy szerencsém, hogy ha nem viselek szakállat, akkor így nézek ki, mivel ezzel könnyebben teremtek a diákjaimban jó benyomást, úgy érzik ettől magukat, hogy velem lehet „haverkodni”. És miért ne lehetne?
- Nate vagyok, Nathaniel Crowe - mutatkozok be hirtelen, mintha egy ilyen baleset után ez lenne a legtermészetesebb. És miért ne lenne az? - viszont te biztos nem vagy az iskolánk tanulója – szögezem le, hiszen mindenkit ismerek arcról és névről is. Közben a füleim se hazudtolják meg magukat: hamarosan ideér a személyzet, hogy megnézze, mi történt.

Nathaniel & Delilah

Nem tudom miféle izomsérülése lehet, de elég rosszul hangzik. Ami nyugtat viszont, az az a magabiztos mosoly az arcán, ami biztosít afelől, hogy nem fog a szemem láttára elájulni és meghalni. Ugyan, látszólag él és virul!
- Azért nyugodtabb lennék, ha te is megúsztad volna karcolás nélkül - húzom a számat és akaratlanul is karját vizslatom. Egyiket, majd a másikat, mert nem tudom, melyiket fájlalja csak minimálisan is.
Egy darabig lefoglal az, hogy jól megnézzem magamnak és megjegyezzem magamban, Chace-nek bizony lenne oka visszavenni az arcából, mert ez a pasas fél kézzel legyűrné. Néha aggódom érte, mert pimaszsága nem ismer határokat és ha egyszer a megmentőm kezei közé kerülne, nem sok porcikája maradna épségben.
Szóval nem csak erőember, de egy igazi okostojás is. Felhúzom szemöldökömet és elmosolyodom. Oké, talán nem vagyok a legidősebb nő ezen a környéken, aki már végzett a középiskolával, az egyetemmel meg esetleg plusz tanulmányokkal, de annyival még én is tisztában vagyok, hogy a chips ártalmas és nem jó dolog, emellett hatalmas popsid lesz tőle, ha hosszú távon fogyasztod. Ginger mindent elvesz tőlem, amiben túl sok a kalória és a cukor, így tavaly például, mikor mélységes apahiányban szenvedtem, titokban kellett elfogyasztanom azt a dobozos csokoládéfagylaltot. Mr Egészséges Életmódnak biztos lenne ehhez is egy-két keresetlen szava.
- Nem hiszem, hogy egy zacskó chips káros hatással lenne az agyamra. A koleszterinszintemmel sincs probléma egyenlőre, mellesleg nem eszek ilyeneket. De azért köszönöm a jó tanácsokat - forgatom a szemeimet, de közben leszegem fejemet, mert nem akarom, hogy lássa - Az öcsém megtalálja a módját, hogy hozzájusson ezekhez a vackokhoz. Anya inkább megveszi magától és beosztja otthon neki, mintsem Zane szórja el rá a zsebpénzét - avatom be a kulisszatitkokba, azaz, hogy miként mennek otthon a dolgaink.
Bólintok és örülök, hogy megkapom a tegezés jogát, mert nincs ínyemre magázódás. Látván a mosolyt, hallván a kellemes baritont arra a következtetésre jutok, hogy ez a férfi nyilván tisztában van vele, milyen elbűvölő megjelenése van.
- Örülök, Nate. Ugye, szólíthatlak Nate-nek? - kérdezem és közben felé nyújtom a kezemet. Illemtan órán azt mondták, a nőnek kell hamarabb kezet nyújtania, nem pedig fordítva - Delilah Connors, és fején találta a szöget. Egy barátom, Chace Redway tanul nálatok. A múltkor meglátogattam, bár érthetetlen okok miatt nem díjazta ezt a lépésemet - számat rágcsálom, talán nem kellett volna Chace-t sem megemlítenem, mert nem tudhatom, milyen híre van a suliban.
- Ugye, tudjátok, hogy ezt nektek kell visszapakolnotok? - egy szőke, bozontos hajú srác áll meg előttünk, körszakállát simogatva. Külseje azt próbálja bizonygatni, hogy elmúlt már húsz, arca és szeme viszont fiatalságról árulkodik.
- Ó, persze - bólogatok serényen - Ne haragudj! Mindjárt visszapakolok mindent - bocsánatkérően pillantok a srácra, aki csak biccent és tovább áll. Hát, látszik rajta, hogy nem oszlopos tagja a személyzetnek.
Engem nem érdekel, ki milyen munkát végez itt és az sem, hogy talán ha valami kedvesebb emberrel futok össze, akkor megcsinálja helyettem. Nincs szükségem rá. Leteszem a kosaramat és akár néznek, akár nem, elkezdem visszapakolni a zacskókat, amik a csörgéssel és zörgéssel a figyelmet is felhívják rám meg a bénaságomra.

Delilah & Nathaniel

- Ühhüm – hagyom annyiban a kulisszatitkokat. Ha mélyebben belemennék, félek, hogy egyikünk nem jönne ki a dologból. Azért egy hosszú pillanatig még eltűnődök azon, hogy annak ellenére, egy angliai „kislányról” van szó, ráadásul Londonban, elég sok mindent megosztott velem elsőre. Közben óvatosan visszaigazítom rövid ujjú ingem alá a kereszt medálban végződő nyakláncomat, mely a két felső kigombolt ingem miatt könnyen előbújt a lány elkapása közben. Ami azt illeti, nem ez az egyetlen ékszer, amit viselek, bár ez talán a mai divat irányzatok miatt annyira nem is meglepő.
- Akik szeretnének megismerni Nate-nek hínvak - kacsintok, jelezve, hogy ha másként hívna, valószínűleg még meg is haragudnék rá. És ajkaim körül tovább ráncolódik a mosoly.
- Delilah? Csodálatos neved van – tekintek szándékosan másik irányba. Ha esetleg zavarba jönne egy majd' kétszer annyi idősnek tűnő férfi bókjától, mint ő maga, akkor legalább az első pillanatokban legyen lehetősége palástolni. Közben nem gondolok arra a bibliai vonatkozásra, melyet a név mögött ismerek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a neve egyik jelentése „finom”.
- És téged hogy szoktak szólítani? Vagy hívhatlak Delilah-nak? - manapság az emberek nem szeretik a teljes nevüket használni, mint régen, amiket egyes neveknél kifejezetten sajnálok.
- Az iskola területén engedély nélkül a tanulók nem fogadhatnak vendégeket. Találkoztam is vele a büntetésénél – jegyzem meg természetesen, ám nem úgy, mintha élvezettel kínoznék diákokat. És egyébként se mondanám az óráimra, hogy azok ilyen célt szolgálnának. Az igazgatónő meg van győződve arról, hogy mindenki tanítható és mindenki hallgat a szép szóra. Ezért ilyen különleges nálunk a büntetés. Legalábbis az első fogú. Ám sajnos ebbe nem avathatom be a lányt.
- Chace a barátod? - érdeklődöm csevegve. Ez is egy olyan fontos információ lehet, amit majd meg kell jegyeznem. Már csak azért is, mert sose szokott annak jó vége lenni, ha egy halandó egy ifjú vámpírral cimborál. - Azért nagyon remélem, nem haragudtatok meg egymásra emiatt – mondom, miközben tekintetem pelyhedző szakállúra száll. Valahogy már a látványából sejtem, hogy amit mondani fog, azt nem szeretném hallani.
- Egy pillanat - érintem meg a lány vállát, mielőtt leguggolna szedegetni a chipseket, nem szeretném, ha hagyná, hogy egy boltos srác ugráltassa.
- Fiatal ember! – szólok utána koránt se olyan kedves hangon, mint amilyennel a lánnyal beszéltem, majd mikor megfordul, számítva a konfrontációra, én pedig most már kedvesebb hangnemben, így folytatom:
- Nagyon sajnálom, hogy levertük a polcot, és fogadja el szívélyes elnézést kérésemet - lépek el a lány mellett, hogy a hátam mögé kerüljön. Mivel pedig nem kívánok hosszasan magyarázkodni senkinek, ezért a folytatást már rövidre zárom: elkapom a tekintetét, hogy hathassak rá. - Legyen szíves visszapakolni, amit levertünk, hiszen ez a szerepel a munkaköri leírásában. Tudom, hogy most egy kicsit bosszantja a dolog, de holnapra már nevetni fognak ezen a munkatársaival. Gondoljon a jó oldalár, legalább a polcról is letörölhetik a port.- mosolygok a marketben dolgozó suhancra még egyszer,.
- Végül is– von vállat a fiú, - Azt hiszem igaza van, hozok egy porrongyot - mondja, majd engedelmesen megfordul, hogy újra elinduljon, ám ez alkalommal vissza is fog térni, hiszen elég érthetően adtam neki parancsba. Még szerencse, hogy elme manipuláló képességünket megfelelő gyakorlattal képessé leszünk a sorok közé rejteni, így aztán maximum annyi jöhet le másoknak, hogy elég erélyesen tudok rászólni az emberekre ahhoz, hogy utána hallgassanak rám.
- Ne hagyd magad becsapni – lépek a lányhoz, és ha még mindig a chipseket pakolja, akkor a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem. - Neked ilyenkor elég csak bocsánatot kérni. Kivéve, ha szimpatikus a srác, mert akkor pakolhattok együtt – kacsintok, majd leguggolok, hogy felvegyem a kosarát a földről.
- Biztos akad más is a bevásárló listádon. – invitálom a további sorok közé, és nagyon jól látszik rajtam, hogy nem kívánom neki visszaadni még egy ideig azt a kosarat. - Régóta ismeritek egymást Redway úrral? – mozgok továbbra is úgy, mintha semmi baja se esett volna a karomnak.

Nathaniel & Delilah

- Oké, Nate - mosolygom és ezzel tudtára adom, hogy bizony én azok egyike vagyok, akik szeretnék őt megismerni. Nem csak vele kapcsolatban érzek most őszinte kíváncsiságot, hanem nagyjából minden emberrel szemben, akivel összefutok az utcán - Hm, köszönöm. Egyedül anya és a legjobb barátnőm szólít Delilah-nak. Szerintük vétek lenne rövidíteni ezt a nevet. Nekem pedig teljesen mindegy, szóval úgy szólítasz, ahogy akarsz... De csak óvatosan a becenevekkel! - nézek rá egy pillanatra és megemelem a szemöldökömet. Próbálok komolynak és kissé fenyegetőnek tűnni, ha valami nekem nem tetsző gúnynevet aggatna rám, de kétlem, hogy sikerrel jártam volna. Az emberek többsége nem vesz komolyan, nem is értem, hogy miért.
Szégyenlősen sütöm le tekintetemet, mikor közli, hogy Chace büntetést kapott, amiért bevitt az iskola területére. Meg akarom védeni, hogy én voltam az, aki előzőleges egyeztetés nélkül mentem oda, hogy meglepjem, de nem lenne értelme. Chace már megkapta azt a bizonyos büntetést és legfeljebb annyit tehetek, hogy sűrű bocsánatkérésekbe kezdek a legközelebbi találkánk alkalmával.
- Kicsi korom óta. Igen - bólintok serényen és visszagondolok arra a sok kalamajkára, amit együtt okoztunk még régebben anya legnagyobb szomorúságára. Apa már akkor sem tanúsított túl sok figyelmet nekünk - Chace nem haragtartó. De a lelkemre kötötte, hogy legközelebb ne menjek oda... Vagy szóljak, mielőtt látogatást tennék az iskolához - vállat vonok. Nem nagyon gondolkozok már ezen. A történtek óta ügyelek rá, hogy ne én menjek hozzá, hanem ő jöjjön hozzánk vagy valami semleges helyszínen találkozzunk. Ennél többet nem tehetek.
Két chipses zacskót fogok a kezemben, aztán eltátom a szám, mikor Nate visszahívja a srácot és megkéri, hogy maga szedje fel.
- Nate, ez tényleg nem szükséges... - kezdenék bele, de látom rajta az elszántságot és azt, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Nem túlzottan kedvelem az olyan basáskodó férfiakat, akik szeretnének mindent a saját irányításuk alatt tartani, de ez a gesztus inkább volt figyelmes a részéről, mintsem visszataszító - Sajnálom - súgom halkan a bozontos srácnak, szinte csak tátogok, ő meg csak mosolyogva vállat von, mintha csak annyit mondana "ugyan, rá se ránts".
Nate felveszi a kosaramat és mielőtt még azért esdekelnék, hogy adja ide, mert elbírom, inkább magamban legyintek rá és hagyom, had cipekedjen. Egyenlőre úgyis csak egy zacskó chips van benne, mellesleg a polcos akciója után kétlem, hogy meg kellene erőltetnie magát minimálisan is ehhez.
- Ez bűntudat, Mr, és egy kis udvariasság. Ha óvatosabb vagyok nem dől rám a polc és nem kell utánam pakolnia szerencsétlennek  - forgatom a szemeimet és az utolsó mondatot már csak közelebb hajolva súgom, nehogy meghallja a srác - De köszönöm az újabb bölcs tanácsot - gúnyos mosoly halványlik szám sarkában, de gyorsan elvonom tekintetemet a férfias vonásokról, nehogy azt higgye, szórakozok rajta.
Előveszem a kis papírt, amit Zane nyomott még otthon a kezembe és végigfuttatom szemeimet a sorokon: sütőpor, kávé, három doboz tej, vaj, öblítő és egy doboz narancslé.
- És milyen jól gondolod! - nyújtom felé a papírt, hogy átnézhesse ő is, ha akarja - Redway úr? Hogy is volt ez a múlt százados dolog? - nevetek és idézem vissza, amit a tegezéssel kapcsolatban mondott - Öt éves korom óta. Körülbelül. Anya és az ő anyukája barátnők voltak... Gyakran jöttek át hozzánk, mi meg máig szoros kapcsolatot ápolunk egymással. Mióta tanítasz a VA-ban? - őszinte érdeklődéssel pillantok fel rá, kicsit zavar, hogy vagy két fejjel magasabb nálam, na meg a korkülönbség... Emlékeztetnem kell magamat, hogy hiába ez a fesztelen stílus, apánál nem sokkal lehet fiatalabb.

Delilah & Nathaniel

- Ha nem zavar, akkor Delilah-nak foglak szólítani. Kár lenne egy ilyen gyönyörű nevet becézni – küldök felé egy újabb mosolyt, hogy még egy kicsit zavarban maradhasson, már csak azért, mert annak ellenére, amit a serdülő lányok gyakran mutatnak magukról, hogy mennyire erősek, általában mégsem szoktak annyira magabiztosak lenni.
- Az ilyen barátok kincset érnek – mondom majd kis szünetet tartok, míg megpróbálom elképzelni, hogy az említett fiú milyen lehetett halandónak. - Szerinted lehet fiú és lány között barátság? – „támadom le” egy érdekes kérdéssel, mert kíváncsivá tett, hogy két fiatal, akik gyerekkoruktól fogva barátok, miért nem lelnek egymásban szerelemesre. Ugyan tudom, hogy nem ez a legjobb kérdés, amivel ki lehetne deríteni, ám kezdetnek megteszi, és a reakciói fontosak lehetnek.
- Ez a leghelyesebb, amit tehetsz - biztatom arra, hogy maradjon távol az iskolától, ha nem hívják. Nem egészséges a halandóknak természetfelettiek között járkálniuk, bár ezt nem köthetem az orrára. Minden esetre úgy döntök, hogy egy-két alkalommal majd megpróbálom megfigyelni a találkozóikat, hogy tudjam veszélyben van-e a lány. Talán a fiúval is váltok pár szót, ha úgy érzem helyesnek.
- Igazad van, ezért kell tőle elnézést kérni - mosolygok tovább, majd heccelem kicsit, mikor gúnyolódni kezd velem a bölcsesség kérdésében: - Akkor, ha jól értem, nem tetszett a sárc? - kérdezem legalább olyan halkan, mint amennyire ő szólt hozzám, közben még a szemeim is mosolyra villannak. Majd az elém tolt papírost egy pillantással átfutom, ám ahelyett, hogy kihagynám a személyes kontaktust lehetőségét, inkább élek ezzel. Miközben magamhoz veszem a listát, alig látszólag szándékolatlanul az összeérintem az ujjaival az ujjamat. Mivel nem vagyok már kisfiú, ezért nem jövök zavarba attól, ha egy lánnyal „véletlen” összeér a kezem.
- A sütőpor van hozzánk a legközelebb. Vagy van valami sajátos vásárlási taktikád? - állok meg egy pillanatra két sor között, hogy részben felé fordulhassak, így meghagyva neki a döntést, melyik irányba is menjünk. Ahogy felnevet, elnézem az arcát, mert ritkán látok szívből jövő örömöt Londonban. A legtöbben keserűek, magukba fordulnak, nem érdekli őket a világ, a szívüket már bezárták, és rothadni kezdtek belülről, mintha már holtak lennének. Egyszer ismertem egy vámpírt, aki képes volt megnyitni a szívét másoknak... és habár megpróbálom elhessegetni a gondolatot, megfordul a fejemben, hogy vajon milyen lenne Delilah vámpírnak? Így talán egy pillanattal tovább figyelem az arcát, mint az egészséges volna egy annyi idősnek látszó személy részéről, mint amilyen én vagyok.
- Elnézést - jelenik meg zavart mosoly az arcomon, ahogy feleszmélek. - Nagyon bájos vagy, ha megengeded, és nem érzed sértőnek. A szó régi értelmében - mikor még nem gyerekességre utalt, hanem arra, hogy az ember őszintén volt képes örülni. Amire már szinte csak a gyerekek képesek, és olykor még ők sem.
- A diákjaim szeretnek megtisztelni azzal, hogy magáznak – és itt a tisztelet szót nem pejoratív értemében használtam. - És ezt illik viszonozni – közben, mivel átadtam neki a vezetés jogát, már csak azért is, mert számomra ez nem egy mindennapos bevásárlókörút volt, hanem azon ritka alkalmak egyike, mikor Londonban új területeket próbálok feltérképezni, hagytam, hogy azok között a sorok között haladjunk, amiket magának választott.
- Áprilisban kezdtem el tanítani – válaszolok kérdésére, mivel ezzel nem árulok el nagy titkot. - Egy korábbi oktató helyét vettem át – teszem hozzá, hogy valamelyest érthetővé váljon, miért év közben csatlakoztam a karhoz.
- És nem zavar téged, hogy nem ugyan abba a suliba jártok? Gondolom, már nem találkoztok olyan gyakran, mint régen – érdeklődök tovább az életéről, és kapcsolatukról.
- Remélem, megint a legfelső polcról veszünk le valamit – viccelődök a korábbi mutatványával, reménykedve abban, hogy érti a tréfát, és nem érzi sértőnek egy olyan idegen személytől, akivel most találkozott először. Ha pedig tényleg ráhibáztam, akkor a kosárba teszem, amit választott.
- Gyakran szoktál egyedül vásárolni? – pillantok körbe az áruházban, hogy felmérjem milyen alakok járkálnak erre. Ugyan nincs még nagyon késő éjszaka, de... azért mégis.
- Mennyi idős is vagy? – szegezek neki egy nem túl illendő kérdést, ám mégis helyén valónak tartom az informálódást. Végül is nem feltétlen kell egyidőseknek lenniük a fiúval, attól még lehetnek barátok.

Nathaniel & Delilah

Bólintok, ezzel szeretném jelezni azt, hogy nekem teljes mértékben megfelel, ha nem becézget, sőt kicsit imponál is, hogy meghagyja teljes pompájában a nevemet és nem csonkítja meg. A szívem mélyén mindig is örültem, ha valaki mellőzte a becézgetést, nem úgy, mint Kyle Fletcher, aki előszeretettel szabotál unalmasabb óráiban. Mintha nem lenne jobb dolga.
- Fiú és lány között? - kérdezek vissza, mintha nem értettem volna, amit mondott, közben csak időt akarok nyerni a gondolkodásra. Ezen még sosem gondolkoztam, elvégre... Chace olyan nekem, mint egy bátyó, aki megveri a fiúkat, akik összetörhetik a szívedet és aki megnyugtat, hogy igenis szép vagyok, csak másképp, mint azok a népszerű lányok a suliban. A legmeglepőbb, hogy a szövegei általában sikeresen megnyugtatnak és mosolyt csalnak az arcomra. Mindennek ellenére határozottan ki merem jelenteni, hogy nem, semmiféle vonzódást nem érzek irányába - Van. Illetve, arról nem tudok nyilatkozni, hogy ő mit gondol valójában velem kapcsolatban, de szerintem már a tudtomra adta volna, ha többet érezne barátságnál. Nem? Chace pedig... Jó ég, te is ismered! Olyan, mint egy kisgyerek - nevetek, mikor belegondolok a sok butaságba, amit már elkövetett élete során és amikkel csak a saját kedvét akarta feldobni. Vagy éppen másokét. Chace-nél sosem lehet tudni.
Szememet forgatom, mikor megint afelől érdeklődik, hogy tetszett-e a srác, de csak egy mosoly kíséretében megrázom a fejemet, minek következtében néhány rakoncátlan tincs már megint szemembe hullik. Gyorsan kisöpröm őket látóteremből, hogy szabad belátást nyerhessek Nate arcára. Férfias, karakteres vonások, igazán megnyerő és vonzó, meg kell hagyni. El sem merem képzelni, mi mehet az óráin: sóhajtozó lányok, figyelmetlenségek, tanakodások, vajon szingli-e a tanár bácsi. Magamban jót nevetek a dolgon.
- Nem, nincs. Sőt, van, hogy túl drágának találok valamit... vagy fölöslegesnek és inkább kihagyom, amiből otthon óriási viták szoktak lenni. Pedig az ember csak jót akar - vonok vállat - Szóval menjünk csak a sütőporért! És ezek szerint te jobban ismered a boltot, mint elsőre hittem - pillantok felé és nézem ezt a kedves arcot, aki gondolkodás nélkül a segítségemre sietett. Nem hittem volna, hogy léteznek ilyenek London városában.
- Semmi baj - lesütöm szemeimet, mert ugyan nem gyakran jövök zavarba, de az sem gyakran történik meg, hogy valaki megbámulna - kicsit pofátlanul, de aranyosan - és pozitív véleménnyel lenne rólam - Köszönöm, nem veszem annak. Bár tinédzserként az ember nem feltétlenül arra vágyik, hogy aranyosan bájosnak találják. Ugye, így értetted? - vonom fel szemöldökömet és akaratlanul is Mariah-ra gondolok, akire még soha senki nem használta a bájos jelzőt. A szexi, dögös, bombázó és egyéb undorító megjegyzések viszont gyakorta hagyják el a velem egy idős srácok száját.
Bólintok a magyarázatra, miszerint most már értem, miért nem tegezi Chace-t. Csak egyszerűen furcsa számomra, hogy a srácot, akit öt éves korom óta ismerek, Redway úrnak szólítják.
- Mi történt a korábbi oktatóval? Remélem, nem valami hátborzongató haláleset. Arról nem szeretnék hallani - fintorgok és visszaemlékszem a sok horror történetre, amit Chace mesélt. Volt már, hogy majdnem elhittem párat, mert túl hihetően mesélte. Mintha valóban megesett volna vele az a bizonyos incidens - De, egy kicsit. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom, miért jár oda. Mintha különc lenne és ezért kellene ott tanulnia, pedig Chace rendes srác - elhúzom a számat, ezt tényleg nem értettem soha.
Mosolygok a polcos megjegyzésén, mikor beérünk a fűszerek közé. Szememmel keresem azt a márkát, amit anya használ. Szerencsém, hogy gyakran segédkezem a konyhában, jó kislányhoz méltóan.
- Ha onnan kellene sem vállalnám a kockázatát, hogy megint magamra borítsam az egészet - mosolygok rá, de tudom, hogy úgyis segítene leszedni az elérni kívánt terméket. Belehajítok két csomag sütőport a kosarunkba - Elég gyakran. Talán nem kéne? - pillantok hátam mögé, mert egy lépéssel előtte járok már.
A következő kérdésére a magasba szalad a szemöldököm, amit egy széles, önfeledt mosoly követ. Nagyon rég nem kérdezte már senki a koromat, főleg mert egy ilyen fiatal lányé, mint én, senkit nem érdekel. Azt gondolják tinédzser, elég ennyit tudni.
- Na de tanár úr! Ilyet nem illik kérdezni egy hölgytől - elhúzom a számat és rosszallóan ingatom előtte mutatóujjamat - Tippelj! Kíváncsi vagyok, mit gondolsz. Aztán, ha kedvező választ kapok, elmondom - tárok elébe egy alkut és közben tovább sietek, hogy mihamarabb végezzünk ezzel a francos vásárlással.

Delilah & Nathaniel

- Azért annyira nem ismerhetem, mint egy olyan személy, aki szinte pelenkás korától fogva ismeri – válaszolom, és láttuk be, hogy valójában még egyáltalán nem sikerült megismernem a diákjaimat. Ám ami késik, az nem múlik, és nekem rengeteg időm van, a diákjaimról nem is beszélve.
- Pedig most járok itt először – mondom, bár nem a memóriámat kívánom vele fényezni.
- Nem? Akkor segíts ki! A serdülő lányok milyen jelzőket szeretnek hallani? – kérdem valódi kíváncsisággal a tekintetemben. Talán nem értek a mai tinilányokhoz, bár úgy tűnik, hogy még mindig sikerül egy-egy mondattal mosolyt csalnom az arcukra.
- Ez esetben eleget teszek a kérésednek, és egy szót se mesélek róla – idézem lelki szemeim elé az eseményeket, ahogy én képzeltem el a hallottak alapján. Az elődöm boszorkány volt, és nem elég megértő a diákokkal szemben, ahogy nekem mesélték. A feketemágia gyakorlása pedig – pláne olyan mértékben, ahogy ő próbálkozott vele – tiltott volt.
- Mindenkinek meg van a maga oka arra, hogy oda járjon, a barátodnak is. Ám ne hidd azt, hogy ez neki valamiféle büntetés. – sétálok utána, nem zavartatva magamat azzal, hogy esetleg lemaradok. Úgy gondolom, hogy a kisasszony több balesetet ma már nem fog okozni.
- Az lenne? – mosolygok rá azzal a fajta kifejezéssel, mely miatt még egy jégkirálynő is megbocsátaná minden hibámat. Igaza van a lánynak, ha azt gondolja, hogy tudom, milyen hatást keltek az emberekben az arcommal. Elég ideje járok már a Föld felszínén ahhoz, hogy tudjam.
- Sose voltam jó a tippelgetős játékokban – vakargatom a tarkómat tanácstalanul. - A beszédtémáidból, a családi hátteredből adódóan azt mondanám, hogy a tizennyolcat még nem tölthetted be. Ha figyelembe veszem azt, hogy az öcsédről már beszéltél, és azt, ahogyan beszéltél róla, akkor nem lehetsz kevesebb, mint tizenöt. Ha pedig ehhez hozzáveszem azt, hogy nem beszéltél az apádról, akkor valahova tizenhat és tizennyolc év közé sorolnálak be. Bár a beszédstílusod miatt inkább közelebbinek érezlek a tizenhéthez. – vezettem le gyors eszmefuttatásomat, tudva azt, hogy egy személy életkorát pusztán a megjelenése alapján nem mindig lehet belőni, és sokat nehezít a bájos arc, az alacsony termet is. Alacsony, már ha mai szemmel nézzük, mert a régi időben teljesen hétköznapi magassággal rendelkezne.
- Elég közeli? – olvastam érdeklődően a reakcióiból, miközben azon tűnődtem, hogy miért kellett ekkora fordulatot vennie a világnak? Az húgom tizenhárom esztendős volt, mikor kihordta első gyermekét, ám az is igaz, hogy a mai lány lassabban lépnek az öregedés ösvényére, és tovább maradnak fiatalok.
- És mi leszel, ha lesz szakmád? – kérdeztem, szándékosan nem az unalomig ismételt, idegesítő frázist használva, melytől általában a tinédzserek falnak szoktak menni.

Nathaniel & Delilah

Bólintok, miszerint igaza van, hogy nem ismerheti annyira, mint például én, gyerekkorom óta. Mégis úgy gondolom, hogy Chace-szel elég eltölteni egy röpke negyed órát ahhoz, hogy tudjuk, mire számítsunk tőle a közeljövőben. Nem boncolgatom tovább a témát, mert így is kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam, amiért róla beszélünk az ittléte nélkül. Annyi megnyugvásom van mindebben, hogy nem sértegetem őt vagy panaszkodok. Szeretem Chace-t, sosem bántanám meg vagy beszélném ki egy vadidegennek.
- Hát, azt tudom, hogy milyeneket nem. Inkább olyasmit, ami arra utal, hogy, tudod... érettek, nőiesek és már egyáltalán nem gyerekek vagyunk - vállat vonok, elhúzom számat, aztán feleszmélek - Mármint... Ez most nem úgy jött ki, ahogy akartam. Szóval engem aztán nem érdekel, milyennek látnak, mert tisztában vagyok vele, hogy kicsit hebrencs meg gyerekes vagyok még. De szeretek az lenni. Még csak nem is akarok hasonlítani egyetlen egy szupermodellre sem, akik inkább dögösek, mintsem bájosak - fejtem ki véleményemet, közben olykor a kezemmel is mutogatok, hátha nyomatékosítom szavaimat. Nyilván a visszájára sül el a dolog.
Megborzongok, mikor kijelenti, hogy inkább nem mesél. Szóval tényleg haláleset. Miért nem mondta eddig Chace? Egy olyan iskolába jár, ahol már történt hátborzongató haláleset... El sem merem képzelni, mifajta, bár remélem semmi olyan, ami máskor is megtörténhet és baja származhat belőle.
- Azért kíváncsi lennék az okára - apró vállrándítás, nem fogom faggatni. Chace mellett megtanultam kordában tartani kíváncsiságomat - Az. Te is tudod - bólintok mosolyogva és újabb késztetést érzek, hogy lesüssem tekintetemet. A fenébe már!
A következő sorban már a kávékat találom, ezért csillogó szemekkel futtatom végig rajtuk pillantásomat. Imádom a kávét, bár anya nem támogatja koffeinfüggőségemet. Szerinte roncsolja a fogaimat és nem tudom majd kontrollálni a mennyiséget sem. Az persze elfogadható, hogy ő csupán kilenc óra előtt már három csészével megiszik. Leveszek egy jobb fajtát és beleteszem a kosárba, közben hallgatom Nate kellemes, borzongatóan kedves hangját.
- Mégis mit jelentsen az, hogy ahogy az öcsémről beszéltem? - tágra nyílt szemekkel nézek rá. Nem tudom, arra akar-e célozni, hogy túl naiv vagyok és túl könnyen bízok meg egy idegenben. Igaza lenne... Anya mindig azt mondta, hogy kerüljem el őket, legalábbis ne adjak ki azonnal személyes információkat. Nem tehetek róla, Nate túl... túlságosan másnak tűnik, mint a többi londoni emberke. Pozitív értelemben - Egyébként beletrafáltál. Tizenhét. Azaz, majd nyáron töltöm be, de ez lényegtelen - legyintek és tovább haladok, hogy minél hamarabb végezhessek.
Én sem tudom még, hogy mit szeretnék később kezdeni magammal. Imádom az idegen nyelveket. Imádok utazni, új embereket és kultúrákat megismerni, emellett könnyen szót értek másokkal, tudok alkalmazkodni.
- Arra gondoltam, talán stewardess... esetleg pincérnő egy óceánjárón. Utazhatok, szükséges a nyelvismeret, ráadásul rengeteg emberrel ismerkedhetek meg - idegesen rágcsálom az ajkamat - Mindig tanár akartál lenni? Úgy értem, más is tervben volt vagy a kezdetektől fogva ez nyűgözött le? - fordulok szembe vele hirtelen és még így is elszédít az a több centis magasságkülönbség.

Delilah & Nathaniel

- Szóval, ha jól értelek, akkor a tinilányok többsége felnőtt szeretne lenni, de te más milyen vagy. Nem olyan lenni, aki után megfordulnak a fiúk?– kérdezem, hogy megtudjam jól értettem-e, amit mondott.
- Ahhoz képest, hogy hebrencsnek és gyerekesnek tituláltad magadat, elég komolynak látszódsz. Vagy csak engem tisztelsz meg ezzel a viselkedéssel? – mosolygok azon, ahogy lelki szemeim előtt megelevenedik, hogy a lány ha egyedül vásárol, akkor talán éppen egyik lábáról a másikra ugrál és közben hintáztatja a kosarat. - Biztos, hogy most fordult elő veled először ilyen baleset? – gondolok vissza arra, hogy a lány az egész polcot akarta vinni.
- Vadász baleset volt. A többit a fantáziádra bízom – osztok meg vele még némi információt. Már megszoktam, hogy a környezetemben lévő ifjúság nem hogy rémüldözne a horrorisztikus történetektől, hanem kifejezetten odáig van értük.
- Szereted a kávét – kérdezem, habár a hanglejtésem inkább kijelentővé válik, ahogy elnézem a csillogó szemeket. - A karakteresebb vagy a lágyabb ízeket kedveled? – pillantok a soron végig. Elég gyorsan felmérem, hogy milyen a felhozatal, és a látványtól elhúzom a számat. Egyik se igazán minőségi – bár nem is vár mást az ember egy szupermarkettől.
- Nem jelent semmit – mosolygok rá. - Lényegében  elmondtam, hogy mi alapján következtettem az életkorodra. –   Engem nem lep meg, ha az emberek azonnal elkezdenek megbízni bennem, még akkor is, ha elsőre gyanúsnak látszom, hiszen ez természetemből fakad. Az emberek akkor is szeretnek a vámpírok közelében maradni, ha a tudatalattijuk riadót fújva trombitálja, hogy veszélyben az életük. Nagyon kevés ember képes ezt a hatásunkat lerázni magukról, és általában belőlük lesznek felnőtt korukra a vadászok.
- Tizenhét –  bólintok, mintha azt akarnám jelezni, hogy megjegyeztem. - És a szüleid elváltak, ugye? - kérdezem, ha már ennyire belemelegedtem ebbe a témakörbe, hiszen ez az információ jelen helyzetben elég valószínű. A másik lehetőség, hogy az apja elhunyt.
- Érdekes szakma lehet mindkettő. Én még egyiket se próbáltam - viccelődök, hiszen nem is lehetnék se légi kísérő nő se pincérnő. - Milyen nyelveket akarsz ehhez tanulni? - kíváncsiskodok tovább, hiszen tudom, hogy az angol ehhez nem lesz elég.
- Neeem - rázom a fejemet. - Sose akartam tanár lenni. -  vallom meg neki őszintén.
- Gyerekként hadvezér szerettem volna lenni - mondom komolyan, de lehet, hogy elveszi a szavaim élét az, hogy mosolygok. Bár valószínűleg nem osztok meg vele nagy titkot, hiszen a legtöbb fiú gyerekként valamilyen harcias szakmát választ magának, aztán csak később terelődik az élete más útra.
- Sok barátod van az iskolában? - kérdezem, bár azt gyanítom, hogy erre nemleges választ fogok kapni, hiszen a korabeliek már valószínűleg bulikba járnak, és az ellenkező nemet hajkurásszák. Delilah-t inkább úgy képzelem el, mint aki sokat segít otthon, vigyáz az öccsére, és ha barátkozik is, akkor inkább a fiatalabb vagy az idősebb korosztállyal. Bár ez utóbbihoz lehet, hogy még nem találkozott elég egyetemistával.
- Anyukádnak is valami emberekkel foglalkozó szakmája van? - érdeklődök, mert általában a gyerekek hasonló életpályát kezdenek el maguknak keresni, mint amilyet a szüleik is választottak.

Nathaniel & Delilah

Tulajdonképp jól értelmezte, amit mondtam csak sikerült szépen megfogalmaznia, ellenben velem, mert én a fejemben egész máshogy jellemezném ezt.
- Nagyjából, igen. A többség ilyen és persze az is elengedhetetlen számukra, hogy a barátnők irigyeljék őket. Vannak kivételek, de olyan ritka, hogy az emberek folyton csak általánosítanak - vállat vonok rámosolygok, mikor komolynak nevez. Megesik, bizony - Csak próbálok jó benyomást tenni rád, és akkor ezek szerint jól csinálom? - emelem meg kíváncsian szemöldökömet. Kedvező válaszban reménykedem.
Nevetve bólogatok, mikor visszavezeti a beszélgetést a polcos incidensre. Akár elhiszi, akár nem, általában tényleg nem vagyok ennyire béna. Kivételek vannak meg különösen fáradt napjaim, amikor mindent elrontok, de alapvetően nem tartom kétbalkezesnek magam.
- Vadász baleset... Ez mit takar pontosan? - zavartan ráncolom a homlokomat, mert tényleg nem tudom elképzelni se, mi történhetett.
Nate elődje talán vadászidényben mászkált az erdőben és rosszkor volt rossz helyen? Nem vették őt észre? Nem tudom, tényleg tippem sincs a történteket illetően.
- Mindenképp a lágyabbakat. És sok tejjel iszom. Nem bírom, ha túl keserű - harapok rá alsó ajkamra és rájövök, hogy éppenséggel e percben is jól esne egy bögrével, de kizárólag a saját készítésű. Anya sosem találja meg az arany középutat a keserű és az édes között - Te szereted? - biztosra veszem, hogy inkább kávézós, mintsem teázós típus, de szükségem van arra, hogy biztosítson efelől.
Kis híján eltátom a számat, miközben átsétálok a következő sorba. Honnan tud anyáékról? Ennyire bénán leplezem, hogy elvált szülők gyereke vagyok?
- Erre miből következtettél? De egyébként, igen. Két éve - már nem érdekel, hogy mennyire kellene vagy mennyire nem kellene beavatnom a magánéletembe. Nem tűnik rossz embernek, ha pedig el akarna rabolni, már rég megtette volna. Különben is, ott az a két és fél év kickbox, szerintem megtette a hatását - Hát, az angol már több, mint jól megy. Tavaly felvettem a franciát, idén pedig mellé még szeretném a spanyolt is. Az oroszt utálom, a németet szintén, szóval ez a kettő ki van zárva - rázom a fejemet bőszen, hogy nyomatékosítsam nemtetszésemet.
Halkan nevetek, inkább csak kuncogok, mikor gyerekkori terveit említi, bár azt nem fejti ki bővebben, hogy mégis mi akart lenni, ha nem tanár. Már ha egyáltalán tényleg nem az akart lenni, hanem más tervei voltak. Nem faggatom, nyilván okkal üti el poénnal a kérdést.
- Kevés igaz barát. Tudod, akikre bármikor számíthatok. Talán három vagy négy, de semmiképp sem több - fejben gyorsan összeszedem őket, az első helyre biggyesztem Ginger-t - A többiekkel csak köszönőviszonyban vagyok. Esetleg elbeszélgetünk egy-egy lyukas órán... meg ott voltak ugye az edzések, amikor úgysem ül az ember egy helyben, némán. De ők is csak ismerősök - fejtem ki bővebben.
Leveszek három doboz tejet a polcról, aztán szépen a kosárba helyezem őket. Nate arcára pillantok, nem-e megrándul szája sarka, ami esetleg arról árulkodhat, hogy nehezére esik cipekedni.
- Bírod még vagy átvegyem? - huncut mosoly játszik szám sarkában. Tudom, hogy a férfiak felpaprikázzák magukat azon, ha gyengének hisszük őket, még akkor is, ha valóban azok - Anyukám ápolónő, úgyhogy, ha azt vesszük, igen. A te szüleid is Londonban élnek? Nem sértésből, de kétlem, hogy angol lennél - ráncolom újra homlokomat, közben előrébb lépek pár centit és egy doboz narancslevet is leemelek a polcról, majd a többi termék közé pakolom - Vaj és öblítő. Már csak ez van a cetlin - horgászom ki zsebemből, majd vissza is gyömöszölöm oda a papírt.

Delilah & Nathaniel

A kérdésre válasz helyett csak szó nélkül mosolygok, talán, hogy megtartsam magamnak a gondolataimat, talán azért, mert jó benyomást tett rám a lány, legalábbis az illemtudását és a barátságosságát már sikerült megmutatnia. Mosolyogva figyelem azt is, ahogy nevet a témavisszaterelésen, míg továbbra is úgy gondolom, hogy ritkán lehet ilyen személyekkel találkozni az utcán. Az olyanokkal, akik rossz érzés nélkül tudnak nevetni, akár saját ügyetlenségükön is.
- Azt, hogy gyorsabb volt a préda, mint a vadász – válaszolok, de olyan tekintettel, hogy erről már tényleg nem fogok több szót ejteni, mert azok már a tényleg véres részletek lennének, amiktől inkább megóvnám a fiatalságát. Ráér ilyen szörnyűségekről képzelődni, mikor majd a gyerekeit fogja félten felnőtt fejjel.
- Mondhatjuk – válaszolom a kávés kérdésre. Természetesen van, amit jobban szeretek. Például az alkoholt, mert az emlékeztett leginkább halandó életemre, és azért mert ez az egyetlen dolog, ami képes annyira eltompítani egy vámpír érzékeit, hogy ne lásson át mindig a szitán. Bár igaz, hogy pont ez okozhatja a meggondolatlanságainkat is. Ezért kell mértékletességet tartanunk. Aztán ott a vér, amiről persze nem beszélhetek egy halandónak. Ezt a törvényeink – a természetfeletti világ teremtményeinek törvényei – tiltják. Bár néha jó lenne egy ilyen ártatlan – a dolog keresztényi, és nem szexuális értelmében – lány, aki csak meghallgatná a történeteinket, anélkül, hogy ítéletet mondana fejünk felett... mint a boszorkányok szoktak.
- A korodhoz mért viselkedésed elég jól leírja azt, hogy valami nincs rendben a családoddal – válaszolom őszintén. - De ez a jobbik lehetőség – mosolygok rá. - A másik tippem az lett, volna, hogy tényleg meghalt, és nem csak te érzed úgy – elemzem az eddigi ismereteimet, és ha tényleg kimondaná a gondolatait, akkor megnyugtatnám arról is, hogy erre nem mindenki jönne rá egy ilyen rövid beszélgetésből. Azzal takaróznék, hogy pszichológiát tanultam az egyetemen, nem pedig azzal, hogy vámpír vagyok, és elég sokat láttam már a „nap alatt”.
- A farncia nyelv szép  – jegyzem meg. - Második anyanyelvem, és a költészeté is – fűzöm hozzá, és mondanék egy idézetet, de inkább elfeledem ezt az ötletem.
- Pedig országunkban az oroszt ritkábban beszélik, mint a spanyolt – a németről nem teszek megjegyzést, hiszen az elmúlt évek tanúlsága szerint manapság elég kevesen kedvelik. A második világháború még mindig sötét súlyként nehezedik a világ vállára.
- Most kinevetsz, pedig igazat mondtam – figyelem arcának reakcióit, de magam nem öltök komolyságot a sajátomra, annak ellenére, amit mondok. Hiszen nem zavar, ha nem hiszi el, hogy ilyen vágyaim voltak. Manapság nem sokan szeretnének háborúzni.
- Szerintem szerencsés vagy – szólalok meg őszintén. - A legtöbb embernek ennyi sincs – és közben gondolom, hogy a diákomat is beleszámolja, bár ő valószínűleg sose lesz igaz barátja senkinek. Legalábbis még hosszú út áll előtte, hogy újra képes legyen barátjának lenni az embereknek. De nem tehet róla. A kezdetek kezdetén minden fajtámbéli ösztönösen használja ki a halandókat, már ha nem kezdenek azonnal vérengzeni, és nem fordulnak önmagukba, a halált keresve.
- Az edzések? - kérdezek vissza, mintha azt kérdezném kíváncsian, hogy milyen edzésre gondol, mert mintha eddig nem ejtett volna erről egy szót se. Ha ejtett is, nem mélyültünk még el a témában, így itt az alkalom.
- Elég nehéz, - válaszolom, játékosan – szóval jó lenne, ha már nem pakolnál bele semmit – viccelődök, és remélem, hogy tényleg nem vesz komolyan.
- Akkor gondolom elég keveset lehet otthon – tűnődök, bár várható volt. Igazából még tanárnak is el tudtam volna képzelni. - Hogy hívják anyukádat? Lehet, hogy ismerem – teszem hozzá, hogy ne furcsállja azt, hogy megkérdeztem.
- A szüleim már nem élnek – hagnzik úgy, hogy már régen túltettem magamat ezen a traumán, még akkor is, ha egy annyi idős lány számára, mint ő ez megdöbbentőnek tűnhet. - Miből gondolod, hogy nem vagyok angol? - érdeklődöm, mert nem érzem úgy, hogy rossz lennék angolnak. Bár az is igaz, hogy igaza van. Mikor halandó voltam, a közelében se jártam Nagy-Britanniának.

Nathaniel & Delilah

Inkább nem gondolkodom azon, hogy mi történhetett. Inkább nem ásom bele magam mélyebben, mert attól csak rosszabb lesz és frusztrálni fognak a tények, hogy valami szörnyűséges dolog történt abban az intézményben, amiben Chace is tanul. Összeszorított fogakkal küzdök a kényszerrel, hogy további információk után kutakodjak egy elég jó forrástól.
Mondhatjuk... Ez meg miféle válasz? Mosolygok és a szememet forgatom. Szerintem az ember vagy imádja, vagy utálja a kávét. A harmadik opció legfeljebb az, hogy megissza az éberség kedvéért, de az inkább kényszer, mintsem szeretet.
- Jó megfigyelő vagy. Próbálom felnőttként kezelni a dolgokat, de nagyon nehéz - főleg, hogy anya a mai napig szokott sírni apa miatt... de szerintem inkább azért, mert hiányolja a régi életünket és azt az embert, akibe beleszeretett - Idősebbnek tűnsz annál, mint amennyinek kinézel - morgom orrom alatt, miközben szépen sétálok a sorok között és nem bánom, ha meghallja, elvégre nem bosszankodásból mondtam.
Csodálkozom, ezért újra hátrapillantok vállam fölött és bármilyen kézenfekvőnek tűnik, hogy képes még meglepetést okozni, egy idő után már nem várja az ember.
- Valaki francia a családodban? - erőteljesen fókuszálok arra, hogy második anyanyelve - Lehet, hogy tőled kellene francia órákat vennem - toldom meg kérdésemet ennyivel és komolyan fontolóra veszem, hogy megkérem rá, mert az eddigi oktatóim nem igazán értek el sikereket nálam vagy egyszerűen nehezen fogtam fel általuk az alapokat.
Szerencsés? Nem nevezném annak magamat, mert manapság az ember csak a kapcsolataival érhet el bármit is. Főleg. Akadnak azért kivételek, tudom jól.
- Neked sincs? - nem nézek hátra, nem tudom mennyire kényes kérdés számára - Aha. Ühm, kickbox... Nem rég hagytam abba. Túl drága volt és nincs időm arra is, meg Zane-re is ügyelni - sóhajtok, kicsit sajnálom, hogy befejeztem, mert imádtam és mert mindig formában voltam. Jó formában.
Anya nevét is kiadni? Egy idegennek? Nem vagyok biztos benne, hogy említést kellene tennem róla, de Nate tekintete ellágyít és az a kedvesség, amiben folyamatosan részesít.
- Amanda Connors... vagyis most már Peters - javítom ki magamat, mert két éve hogy már nem használja apa nevét - A helyi kórházban dolgozik, szóval van esély rá, hogy már találkoztál vele. Részvétem a szüleid miatt - szegem le fejemet, bár kedvem lenne odamenni hozzá és megölelni, mert nem bírom elviselni, ha az emberek bánatosak körülöttem. Ez olyasfajta dolog, amit Chace ragasztott rám az idők folyamán.
A tisztítószerek, illatosítók, mosóporok meg mosogatószerek közt járunk. Az öblítőkhöz sétálok és lekapok egy üveggel a polcról és a kosárba teszem.
- Ez egyszerű: túl kedves vagy. Londonban nem barátságosak és közvetlenek az emberek. Zárkózottak, kicsit mufurcak. Mintha az időjárás hűen tükrözné a lelkivilágukat - Ginger épp ezért nem szeret a városban mászkálni és emberek közé menni. Na meg azért, mert a bátyját senki sem fogadja el úgy, ahogy van és félő, hogy kikaparná azok szemét, akik piszkálják Sky-t - Még a narancslé van hátra és mehetünk - jelentem ki, ezzel azonnal visszafordulok, hogy a szemközti sorba battyogjak és a narancslevek közül válogathassak - Olcsó és rossz, vagy drága és finom. Melyik legyen? - csípőre tett kézzel nézem Nate-et és várom, hogy választ adjon. Nekem teljesen mindegy, elvégre én nem szeretem a narancslevet.

Delilah & Nathaniel

- Nem vagyok már gimnazista fiú – jegyzem meg a korom emlegetésére. Ami azt illeti a mai értelemben vett gimnáziumoknak még csak a közelébe se jártam, mikor annyi idős voltam, mint Delilah.
- A feleségem – azt nem fűzöm hozzá, hogy a fiam is, mert akkor már tényleg nem tudná hová tenni a koromat. - De már elváltak útjaink – azt nem mondanám, hogy rosszul házasodtam, viszont nem éppen szerelemből. Halandó életem legszebb pillanatait köszönhettem a feleségemnek, ám nem azért, mert szerelem lett volna közöttünk, hanem azért, mert képes volt olyan vágyaimat teljesíteni, amit mások nem. Cserébe meg nem igazán érdekelt, hogy mit csinál, ha éppen nem vagyok otthon.
- Lehet. Nem olyan nehéz nyelv, csak meg kell érteni a dallamát. – Eltűnődök azon, hogy eleinte nekem mennyire nehezemre esett megértenem, hogy mit akarnak a franciák mondani, annak ellenére, hogy később milyen könnyen megtanultam, mikor már nem volt tétje.
- Nem, nincs – válaszolok a kérdésére megtűzve egy szelíd mosollyal, ha már hátra pillantott a válla felett, egyúttal jelezve, hogy engem nem zavar annyira ez a tény, mint azokat, akik a kapcsolataikból élnek. Azt persze nem mondanám, hogy nincsenek szövetségeseim, de egyiket se merném beavatni féltve őrzött titkaimba.
- Kick boksz? Ilyen harcias lány vagy? És nem félnek tőled a korodbeli fiúk? – viccelődök vele, abban reménykedve, hogy nem veszi zokon.
- Biztos csak titokban mernek imádni, nehogy elverd őket  – szórakoztatom magam tovább a gondolattal. Ha szembe jönne velem az utcán, akkor nem biztos, hogy elsőre megmondanám róla, hogy ilyen férfias sportot űz.
- Zane mennyi idős? – kérdezem, mert már kíváncsivá tett. Eleget hallottam az öccséről ahhoz, hogy ne tudjam belőni, hogy pontosan mennyi idős lehet.
- Igen, emlékszem. Találkoztam már vele, mikor az egyik diákomat szedtem össze a sebészetről– csak most gondolok bele, hogy tényleg mennyire sok baleset történik az iskolában, ami egy idő után feltűnővé válhat, ha nem vigyázunk.
- Anyukádnak is szép neve van – terelem el a szót az iskola körüli furcsa sérülések témájáról, nehogy rajta ragadjon a lány. Még a végén olyanba üti kíváncsi orrát, ami miatt megütheti a bokáját. Aztán meg nézhetnék magamba, mert én lennék az egyik, aki bajba sodorja.
- És akkor már nem vagyok angol? – mosolygok a lányra, azon tűnődve, hogy manapság az emberek mennyire képesek megfeledkezni arról, hogy a világ nem csak a saját városukból áll, hanem annál valamivel azért mégis nagyobb – Te sem vagy éppen hétköznapi lány. Talán nem is Londonban nevelkedtél eddig – jegyzem meg sokat tudó mosollyal az arcomon, arra várva, hogy esetleg eszébe jut, hogy vannak az angol földeknek kellemesebb helyei is, mint a főváros. Továbbra is követem a lányt, nem foglalkozva a kosár súlyával. Még csak az izmom se feszül meg attól, hogy cipekednem kell, bár ezt éppen nem szánt szándékkal csinálom.

- Ha engem kérdezel, egyiket se venném meg. Mindkettőt telenyomják cukorral.  Vegyél narancsot, az egészségesebb - mondom, mivel én lettem kérdezve. Lényegében nem vagyok valami nagy segítség a vásárláshoz.
- Akkor mehetünk a kasszához is, vagy még egyszer körülnéznél? – érdeklődöm meg a további terveket, hátha úgy érzi, hogy valami kifogást kell találnia még arra, hogy továbbra is idebent legyünk.

Nathaniel & Delilah

Az ember első látásra nem mondaná meg róla, hogy nős. Azt meg pláne nem, hogy már túl van egy váláson. Nekem még mindig túl fiatalnak tűnik ahhoz is, hogy tanár legyen, bár tény, hogy fejben a nagyapámnál is okosabb lehet. Vagy tapasztaltabb? Nem tudom, ez az egész beszélgetés furcsán idegen, mégis kellemes és könnyed. Még csak meg sem kell erőltetnem magam, mikor választ akarok adni.
- Harcias? Egy kicsit. Jó tudni, hogy ha arra kerülne a sor, akkor képes lennék megvédeni magamat, plusz... erős vagyok. Imádok erős lenni - vállat rántok, miközben Nate-re mosolygok és akaratlanul is Chace tolul elmémbe, akivel gyerekkorunkban rengeteget verekedtünk - Nem érdekel, ha félnek tőlem. Nem a fiúk a legfontosabbak az életemben - újabb vállrándítás, amit kezdek túl soknak érezni.
Meg kellene magyaráznom magamnak, hogy mi van Olival, ha ennyire nem fontosak számomra most a fiúk. Végtére is, most itt van ő, de nem kifejezetten vagyok szerelmes. Sőt, még egyszer sem mondtam neki, hogy szeretem, mert utálok dobálózni ezzel a szóval. Pláne, ha az érzés még csak nem is kerülget. Érzem, hogy nincsenek rendben köztünk a dolgok, bár még friss a kapcsolat, akármi kisülhet belőle. Akármi... Miért gondolok a negatív végkimenetelre?
- Zane tizenegy, idén lesz tizenkettő. És nehogy azt mond, hogy már elég idős, hogy egyedül legyen otthon! Anya ragaszkodik hozzá, hogy figyeljek rá, ha ő dolgozik, nem pedig én - muszáj megmagyaráznom, elvégre én már tíz évesen is vígan elvoltam a ház körül, mikor se apa, se anya nem volt itthon, emellett figyeltem közben a hat éves öcsémre is - Anyukám köszöni szépen a bókot. És miért van olyan érzésem, hogy zűrösek nálatok a diákok? - ráncolom homlokomat, elég már csak Chace-ből kiindulni. Bár ő inkább a rosszcsont kategóriába esne szerintem.
Nem vagyok hétköznapi. Ezt bóknak veszem, azonban tetszésemnek nem adok hangot, inkább csak mosolygok. Úgy hiszem, sikerült jó benyomást tennem rá, aminek külön örülök.
- De az vagy. Csak nem voltam egészen biztos benne, mert tényleg furcsa. Pozitív csalódás - kis szünetet tartok, ajkamat harapdálva nézem végig a gyümölcslevekkel teli rakott polcot - Ha eddig nem is, most tévedsz. Születésem óta Londonban élek. Lehet, hogy épp ezért akarok már kiszakadni ebből a környezetből és világot látni - több, mint valószínű, hogy ez az oka, na meg a Kyle Fletcher féle sznob egyének, akikből egyszer elege lesz az embernek.
Mosolygok - egy újabb bölcs tanács a tanár úrtól. Hiányozni fog ez a kissé tudálékos mosoly, amit még csak véletlenül sem találhat idegesítőnek az ember. Én legalábbis semmiképp sem.
- Bölcs gondolat. Legközelebb azt teszem, most viszont már nincs kedvem elsétálni az áruház túlsó felébe. Legyen a drága, de finom. Jövő héten pedig a narancs - pillantok rá, ezzel azt várva, hogy rábólintson a dologra és helyes döntésnek találja, amit teszek - Isten őrizz... Menjünk! - lelkesen biccentek a kassza irányába, kis lelki furdalásom viszont még mindig van a kezében ringatózó kosár miatt.
Beállunk a sorba és hamar a pénztárosnő elé kerülünk. Csipog a gép, ahogy az árleolvasóval a kód felé közelít és pikk-pakk közli a teljes összeget. Kérek egy zacskót, amit természetesen hozzászámol még, végül fizetek és belepakolok mindent a szatyorba.
- Mások biztosan furcsának találnák, hogy nem vettél semmit - jegyzem meg, ezúttal nem előtte, hanem mellette sétálva és felnézve rá. Argh, még mindig túl magas.

Delilah & Nathaniel

- Rendben, nem mondok ilyet – mosolygom meg a heves reakcióját, hiszen eszembe se jutott volna ezt mondani. Bár igaz, hogy nem is igazán tudom, hogy napjaink szülői hogyan viszonyulnak a gyerekeikhez. Engem nevelők vettek körül, bár koránt se voltam olyan nyámnyila tíz évesen, mint a mostani kölykök.
- Azt nem mondanám, hogy zűrösek, viszont az tény, hogy nekem gyakran a kemény maggal kell megbirkózni – válaszolok, habár magamban másként vélekedek erről. Az igazgatónőben nagy hit szállhatott meg, hogy volt bátorsága egy ilyen iskolát létrehozni egy ilyen hatalmas városban, ahol beláthatatlan következményei lehetnek egy lebukásnak. A vadászok például arra várnak, hogy mikor ejtünk ordas hibát.
- Látom, kompromisszum kész vagy – bólintok a döntésére, majd támogatásomat azzal is jelzem, hogy leemelem a drága és finom márkát a polcról, eszembe idézve a cetlire feljegyzetteket, a megfelelő mennyiséget teszem a kosárba.
- Nem baj, nem is vásárolni jöttem be – mosolygok nevető tekintettel, és hosszú még az éjszaka. Egy cseppet se zavar, hogy nem találtam azonnal alkalmas prédát. Türelmes típus vagyok, pláne, ha éppen nem kell órára készülnöm. Közben, hogy elhagytuk a pénztárat, még nem hagyom, hogy a lány kezébe kerüljenek a vásárolt holmik.
- Meghívlak egy kávéra. Mit szólsz? – nyúlok a zsebembe, így pillanatokon belül a kezembe kerül rendezett, újszerű pénztárcám és a motorom kulcsa is. A tárcám kapcsát felpattintva egy névjegykártyát veszek elő, hogy átnyújtsam. - Mondjuk valamelyik dél után. És hozhatod a francia leckédet is – nyújtom a kártyát, amin nem tanári mivoltomban díszeleg a nevem, hanem mint a Starbucks egyik kávézójának tulajdonosaként.
- Örülök, hogy így összefutottunk. Nem csak a jó társaság miatt – kacsintok, majd a fotocellás ajtó, a kijárat irányába pillantok.
- Kérdezhetek tőled valami nem egészen hétköznapit? – érdeklődök kíváncsian, és ha megengedi, akkor neki is szegezem a kérdést. - Zavarna, ha elvinném vacsorázni az anyukádat? – kérdezem talán kicsit zavartan és szórakozottan is, nem úgy, mint aki nézd meg a lányát, vedd el az anyját játszik, hanem, mint, aki valóban ismeri már korábbról azt a nőt, és talán már el is hívta vacsorázni.

Nathaniel & Delilah

Szerintem nem kell aggódnom amiatt, hogy Nate ne tudná kézben tartani a dolgokat. Határozott, szigorú egyéniségnek tűnik, legalábbis a munkáját tekintve nyilván az. Persze, nem lehetek teljesen biztos benne, de érzi ezt az ember. Süt róla, hogy nem az az engedékeny tanár bácsi típus.
- Biztos jó kezekben vannak - jegyzem csak meg úgy mellékesen, aztán egy mosollyal nyugtázom kijelentését, miszerint kompromisszumkésznek tart. Lehet, hogy tényleg az vagyok.
Feljebb szökik a szemöldököm, elvégre mi másért jönne valaki egy szupermarketbe, ha nem vásárolni?! Mindegy, ez is egy lehet Nate hóbortjai közül - mindenkinek vannak hóbortjai, ahogy nekem is. Neki biztos ebben nyilvánul meg.
Kilépek a hatalmas áruházból, friss, nyári szellő kap rögtön a hajamba, ezáltal újra ki kell simítanom néhány rakoncátlan tincset az arcomból. Szorosan fogom a szatyrot, bár tartok tőle, hogy kiszakad. Mindig félek ettől, de eddig még szerencsére sosem igazolódott be félelmem.
- Kávéra? - elveszem a névjegykártyát és alaposabban szemügyre veszem. Nathaniel Crowe - csodaszép, cirádás betűkkel van rajta a neve és a Starbucks emblémája - Te a Starbucksban dolgozol? Nem is említetted. De természetesen van kedvem. A francia lecke pedig... azt hiszem tényleg jobb lesz, ha magammal hozom - mosoly sugárzik arcomon, őszintén értékelem, hogy hajlandó rám időt szakítani.
Bólintok, miszerint elő a farbával! A kérdés azonban jobban meglep, mint sejtettem. Sok furcsaság eszembe jutott - lévén, hogy nem hétköznapi kérdésnek állította be -, de hogy anyával kapcsolatos legyen? Nem tudom, igazán nem tudom mit kellene válaszolnom. Hiszen Nate olyan fiatalnak tűnik anyához képest! Bár, igaz, hogy anya tizenkilenc éves volt, mikor megszülettem, szóval elég fiatalos. És az is igaz, hogy Nate jóval idősebbnek hat a személyiségét illetően. De akkor is. Elhúzom a számat, aztán sóhajtva bólintok.
- Csak vacsora - jelentem ki, próbálok komoly lenni, de hangomban mosoly bujkál - És vigyázz rá! Különben velem gyűlik meg a bajod - szigorúan csípőre vágom szabad kezemet, szemöldökömet kihívóan megemelem, végül elmosolyodok.
A telefonom megszólal és az emlegetett szamár neve jelenik meg a képernyőn. Biztos hazaért. Kinyomom a készüléket, fölösleges már felvennem, egyébként sincs most sok kedvem ahhoz, hogy Nate előtt tárgyaljak anyával.
- Anya az. Mennem kell. Majd hívlak - megemelem előtte a kártyát - Örülök, hogy megismertelek, Nate. Vigyázz magadra! Szia - integetek még, mikor elindulok és meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg ugyanabba az irányba tarthatunk.

Köszönöm a játékot!(: