Milo & Kat

Ha nem fognám fel tréfásan az életet, most sírnék.

ámpír vagy, persze, hogy hazudsz és mented a bőrödet minden egyes feladat elől amivel téged büntetnének. Igen, ilyen arcot vágott Mihail Bajdarov professzor is, amikor engem közvetlen Milo közelében talált, miközben ő, az őszintét megvallva nem tudom milyen csínyt követett éppen el. De a lényeg, hogy én pont jelen voltam és hát nem engem is bűnrészességgel vádolnak? Hát persze. Jellemző! Gondolom igazán jó humoránál lehetett Mihail professzor ahogy a büntetésünket ejtette ki azon a most már cseppet sem csilingelő hangját. Más terveim voltak mára, nem pedig a pince padlóját sikálni Milo-val együtt. Csak egy nyomos okot szerettem volna mondani, hogy miért nem nyújtok én segítséget egy Milo-hoz hasonló fiúnak, amikor Mihail professzor megfordult és elment. Szóval így nem tudtam kimenteni magam sehogy sem. A látszat beszélt, nem pedig a tehetetlen vámpír lány, aki azt sem tudja pontosan, hogy miért nem maradt veszteg a szobájában pont most. Mindenkinek jobb lett volna, Mihail nem ejti ki feleslegesen a nevem, Milo meg egyedül suvickolja ki a pincét az én társaságom nélkül. De nem, a Sors úgy akarta, hogy segéd kezet nyújtsak neki és vele együtt tegyük csillogó villogóvá a pincét. Nem örültem a Sors furcsa fintorának, mert bármilyen más helyszínt eltudtam volna képzelni ahol beszélgetünk és semmilyen büntetőmunkát nem kell végeznünk. Azonban sajnos ez nem így lett. Valaha azt mondtam sosem fogok hinni a babonákban, de kezdem úgy érezni, hogy itt az ideje hinni a balszerencsében. Brendon eltűnt, szó szerint az én hibám miatt és most hiányzik. Hiányzik, mert rá tudtam mindig számíthatok és ha a közelemben van, akkor nem kerülök bajba. Most azonban magamra sem ismerek, mindenhol ott vagyok ahol valójában nem lenne szabad lennem.
- Ha ezt viccesnek tartod, én esküszöm egy kínos pillanatodban lefotózlak és felteszem a netre, hogy mindenki láthassa, mennyire nem vagy tökéletes. – fenyegetőztem, de én voltam az egyetlen aki tudta, nem fogom megtenni. Nem vagyok olyan, valahogy sosem tudtam mást megalázni és nevetni az illető kárán. Még most sem tudok. Milo-nak persze arról nem kellett tudnia, hogy ez csak üres fecsegés és bármit is tesz én úgysem készítek róla kínos fotót. Sokkal jobban szeretem a természetet fotózni, mint mondjuk éppen őt.
- Három napig ezért utálni foglak és nem is szólok hozzád, tudd meg! – haragudtam rá, amiért miatta ilyesmibe keveredtem, amúgy meg nem szeretem a pincéket. Az a sok lépcső lefelé és a halvány fényű villanykörték egyszer a sírba fognak kergetni. Simán úgy érzem magam, mintha vallatásra mennék és odalent a pincében lefognak kötözni, hogy még véletlenül se meneküljek el. De nem. Hiába vártam vallatásra, a szék a terem közepéről hiányzott, a pór és a rendetlenség idelent, azonban nem.
- Ugye mondtam már neked, hogy utálni foglak? – karba tettem a kezem és Milo-ra néztem, tényleg haragudni fogok rá három napig, mert annál tovább úgy sem tartana ki a haragom. Túl jól ismerem már magam és ami azt illeti sokáig haragot érezni egyszerűen nem tudok. Azért nem tudok, mert nem vall rám az ilyesmi. Kislányként meg pláne, hogy messze elkerült engem az a durcás és mindenkinek parancsolni akarok jellem. Örülök, azt hiszem most örülök a legjobban annak, hogy nem voltam olyan elkényeztetett kislány és nem öntöm egyből Milo fejére a vízzel teli vödröt.