Apa elutazott a nagynénémhez, így a bátyámmal ketten birtokoltuk a házat. Ő először gondolkozott azon, hogy tarthatnánk egy bulit, de végül úgy döntött, átmegy a haverjához és Mátrix maratont tartanak, így egyedül maradtam. Mivel utálok egyedül filmet nézni, ezért arra gondoltam, hogy szabadidőmet gyakorlásra fordítom. Felkaptam a táskámat, benne íjakkal és már el is hajtottam otthonról. Este tíz óra, és péntek van. A helyi fiatalok szinte ellepték az utcákat, egyik buliból a másikba esnek és gyanítom, annyira részegek, hogy holnap semmire sem fognak emlékezni. Nem tudom, én nem szeretek azok közé tartozni, akik leisszék magukat a sárga földig. Ha részeg vagyok, nem tudok jól szórakozni. Legalábbis nekem nem szórakozás az, hogy nem bírok egyenesen végigmenni az utcán, hogy állandóan a hányinger kerülget és mindenen vihogok. Ez nem én vagyok.
Fejemet megrázva továbbhajtottam előbbi megrökönyödésemből és örömmel láttam meg az erdő dús lombjú fáit. Itt végre csend és nyugalom van, köszönöm Istenem. Az autót leparkoltam, táskámat a vállamra dobva pedig besétáltam az erdő közepén lévő tisztásra. Legalább egy órán át gyakorolhattam a tanult mozdulatokat, a késekkel való támadást, amikor sikítást hallottam. Nem hátráltam, rögtön tudtam, hogy mit kell tennem. Előszedtem az íjamat, táskámat a hátamra dobtam és megállás nélkül rohantam a hang irányába.
Már csak azért fohászkodtam, nehogy későn érjek oda. Pedig elkéstem. A fiú vérbe fagyva feküdt a földön, de nem állhattam le mellé. Tudtam, muszáj tovább mennem, követni a nyomokat, különben még több áldozata lesz ennek a "vadállatnak". Futottam, ahogy csak bírtam, míg végre meghallottam pár fiatal hangját, beszélgettek éppen. Óvatosan közeledtem feléjük, szinte éreztem az ereimben, hogy ők az újabb célpontok, így nem akartam eltávolodni tőlük. És valahogy igazam is lett. A vérfarkas közeledett, óvatosan, mintha ott sem lenne. Hihetetlen, hogy ők is mennyire halkan tudnak mozogni, hogyha akarnak. A csapat, azonban mégis észrevette, vagy lehet nem is, csupán az elfogyasztott alkoholtól hallucinálni kezdtek és saját magukat paráztatták be. Bár, most jót tettek vele.
Egyedül egy lány maradt ott, ő felé pedig már el is indult a farkas. Úgy futottam, hogy közbe rászegeztem az íjamat és vártam, hogy végre lelőhessem. Épp az utolsó pillanatban ugrottam a lány elé és lőttem ki a nyilat a farkas nyakába. Célzásom ismételten jó volt (mint amilyen szokott lenni), a hatalmas állat először levegőért kapkodott, majd összecsuklott.
Megragadtam a lány kezét és arrébb húztam pár méterrel.
- Jól vagy? - Kérdeztem érdeklődve, és felvettem a barátságos arcomat, azaz mosolyogni kezdtem. Szimpatikusnak tűnt és nem ártana végre nekem is barátokat szereznem, függetlenül attól, hogy épp a szeme láttára végeztem egy vérfarkassal. - Ó, de hülye vagyok, bocsi, elfelejtettem bemutatkozni. Alison Argent vagyok. - Nyújtottam felé a kezem és bíztam abban, hogy kedvesen fog viszonyulni hozzám.

Ki mondta hogy nem lehetek egyedül? Oké én voltam, de aztán rájöttem hogy van élet a VA falain kívül is, ráadásul vannak szép erdők ahol rajtam kívül maximum egy két állatka bújik meg. Tökéletes hely ahhoz hogy gondolkodjam, hogy végre valahára kicsit egyedül legyek. Egyébként is már olyan régóta tervezgettem hogy kirándulok egyet, ráadásul most az idő is pont alkalmas ehhez. Így reggel fel is kelek időben ha nem akarok estébe hajlóan az erdőben bolyongani, és felöltözöm. Farmert húzok fel, egy fekete felsőt és túracipőt, meg a barna dzsekimet is magamra húzom. Kiveszem az ágy alól a táskámat amibe már előző nap elpakoltam az esetlegesen szükséges holmikat, majd csendben nehogy bárkit is felébresszek kilopakodok a szobából.
Végig megyek a totál kihalt folyosókon és mivel ma az egész napomat el fogom lógni, igyekszem kapkodni a lábamat nehogy lefüleljenek. Mikor kiérek az épületből fellélegzem majd a parkoló felé veszem az irányt miközben táskámban a slusszkulcs után kutakodok. Mikor megtalálom pont oda érek az autómhoz, és beszállok majd a gyújtásba dugom a kulcsot. Beállítom a tükröt, beövezem magamat és máris kikanyarodok az iskola parkolójából.
Fél órával később már az erdei úton autókázom, igyekszem olyan helyet találni ahol le tudok parkolni. Végül megpillantok egy helyet ahol elfér a Fordom és miután leparkolok kiszállok az autóból. Nagyot nyújtózom majd boldogan szippantok a friss levegőből, amikor ismerős érzésem támad. Rá is jövök hogy miért, hiszen eszembe jut egy bizonyos vérfarkas akinek pont ugyanolyan illata  van mint egy erdőnek. Imádom. Rögtön meg is rázom a fejemet, mert nem akarok RÁ gondolni, se most se máskor. Kiveszem a hátizsákomat a csomagtartóból, még egyszer leellenőrzöm hogy mindenem meg van e, aztán bezárom az ajtót és elindulok a turistáknak kijelölt erdei ösvényen.
Az idő meseszép, süt a nap a madarak csiripelnek. Rég nem éreztem már ilyen nyugalmat, jókedvűen és mosolyogva gyalogolok. Jó végre ez a kis magány, s nemsokára már azt veszem észre hogy letérek az ösvényről, s felfedező útra indulok a sűrű fák között. Szedek különböző gyógynövényeket, sisakvirágot (ezzel lehet leteríteni a farkasokat), verbénát meg levendulát. Az erdei pataknál állok meg ebédelni, aztán tovább sétálok. Teljesen megfeledkezem a külvilágról, itt mintha az idő is megállna. Ezért is nem nézek az órámra csak akkor amikor látom hogy a napkorong kezd alábukni a horizonton. Fogalmam sincsen hogy üthettem el ilyen gyorsan az időt, hogy nem vettem észre hogy esteledik. Kapkodva nézek körbe azt sem tudom merről jöttem, s hirtelen pánikba esek. Meg sem fordult a fejemben hogy zseblámát hozzak, mert azt hittem délután szépen elindulok vissza a VA-ba. A mobilomért nyúlok, de természetesen ahogy az lenni szokott, nincsen térerő. Totál magamra maradtam, az alkonyattal a nyakamban. Futólépésbe indulok meg arra amerre az ösvényt sejtem....
Egy óra. Ennyi idő telt el, s én még mindig az erdőben ténfergek. A nap lement, a mobilommal világítok, így van esély rá hogy nem esek el minden lépésemnél valami gyökérben. A nappal oly barátságos erdő most félelmet keltő, s már egyáltalán nem tartom jó ötletnek hogy egyedül eljövök ide kirándulni.
Hirtelen fura érzésem támad, mintha valami figyelne a fák közül. A horror filmekben ilyenkor szoktak előjönni az eldeformálódott hegyi emberek és kaszabolják le a védtelen diáklányokat. Idegesen markolászom a telefonomat amikor az erdő csendjébe egy velőtrázó sikoly hatol. Olyan régóta nem hallottam már emberi hangot hogy amikor ez el jut a tudatomig, gondolkodás nélkül futásnak eredek. Ágak csapódnak az arcomba, néhányszor meg is botlok de épségben érek oda egy csapat bulizó fiatalhoz. Mind egy helyben ácsorognak és értetlenül néznek egymásra. Nyilván ők is hallották a sikítást. Éppen mondani akarok valamit amikor mindannyian a hátam mögé néznek, és sikítozva meg jajveszékelve futásnak erednek. Van két sejtésem hogy mi állhat a hátam mögött, és egyik sem valami jó. Megpördülök a tengelyem körül, és szembe találom magamat egy vérfarkassal. Még soha ezelőtt nem láttam őket átalakulva, úgyhogy most bevallom őszintén kissé megrettenek. Akaratlanul is Dorian jut eszembe, és az hogy amikor átalakul ő is pontosan így néz ki. Félelmetes. Eszembe jut hogy van nálam farkasölő növény, bár nem hiszem hogy sokat használ egy próbát megér. Éppen venném elő amikor a farkas elkezd felém rohanni, ugyanebben a pillanatban pedig egy fekete hajú, lány veti elém magát és nyilat ereszt a fenevad nyakába. Időm sincs megdöbbenni amikor megragadja a karomat és félre húz. Nagyot nyelek amikor rájövök éppen egy vadásszal hozott össze a sors.
- Igen minden rendben. - bólogatok bőszen míg elfogadom a felém nyújtott kezet és én is bemutatkozom. - Spencer Westwood. Köszönöm hogy megmentettél. - hálálkodom és félmosolyra húzom a számat. Remélem nem egyet nyírt le a sulinkból, mert ha így van akkor jelentenem kell az igazgatónak.  

Most az este folyamán őszintén örültem, hogy nem maradtam otthon. Habár már nagyon kezdett az idegeimre menni, hogy a helyi tiniket védjem a természetfeletti lényektől, azért öröm volt tudni, hogy meg tudom menteni őket. Ehhez a lányhoz is éppen, hogy odaértem, mielőtt a farkas tette volna a dolgát.
- Igazán nincs mit, ez a dolgom. - Mondtam neki kedves hangsúllyal, miközben a vállamra akasztottam az íjamat.
- Örülök, hogy találkoztunk, bár a körülmények lehettek volna kellemesebbek is. - Tovább mosolyogtam a lányra. Szimpatikusnak tűnt, és ez kellemes meglepetés volt a számomra. A velem egykorú lányokkal valamiért sose jöttem ki igazán, ezért volt annyira nagy az ámulat, hogy ő ennyire másnak tűnt.
Sose volt még igazi barátom és ezt nagyon utáltam. Mióta Londonba költöztünk azóta vagyok vadász, minden időmet elveszi az iskola, na meg persze a bátyám és apám szigorú edzésprogramja, amivel erősíteni próbálnak. El sem hinnék, mennyire szeretnék már szabad programot, amikor tényleg azt csinálhatnék, amit én szeretnék. Az iskolán, a házunkon és az erdőn kívül körülbelül sehol máshol nem voltam még a városba. És már négy éve itt lakunk. Nem, nem négy hete, hanem éve. Ez valami borzasztó. Az igazság az, hogy már nem is nagyon vonzott ez az egész vadászosdi. Megértem, hogy szükség van rám, mert nagyon kevesen vagyunk Londonban, de akkor is. Néha jó lenne csak azzal törődni, hogy hogyan fogok leérettségizni és hova szeretnék főiskolára menni, a helyett, hogy próbálnám megmenteni az embereket.
- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz errefelé ilyen későn? - Nem akartam túl kíváncsinak tűnni, de tényleg érdekelt, hogy mit keresett itt ilyenkor és miért volt egyedül. Remélem nem valami szerelmi drámába csöppentem bele, amiben kiderül, hogy a bunkó focista srác faképnél hagyta a barátnőjét egy erdőben. Ez esetben talán a srácot is le kéne vadászni.
- Amúgy melyik suliba jársz? - Még egy kérdés kicsúszott. Nem is ismertem magamra, mert nem szokott így megeredni a nyelvem, főleg nem egy idegen társaságában. Úgy néz ki, én is kezdek érdekes dolgokat produkálni, de mindegy.
- Bocsi, nem is kell válaszolnod. Igazából nem tudom miért kérdezősködöm ennyit, nem szokásom. Csak tudod, ritkán jutok úgy társaságba, hogy valakivel szívesen beszélgetni kezdjek. - Nos, ez is épp elég hosszú magyarázkodás lett. Még jó, hogy a végén be tudtad fogni Alison... Most mégis mi mást mondhatnék neki, hogy szimpatikus? Kicsit furán hangozna, nem? Szerintem igen, úgyhogy ezt inkább meg sem említem, lehet ő is szívesen szóba elegyedik velem. Vagyis remélem. Még életemben nem volt egy csajos beszélgetésem sem, úgy érzem már nagyon rám férne. Meg egy barát is. Egy olyan, akit fel lehet hívni, ha baj van, és ő meghallgat. Nincsenek nagy elvárásaim, csak most már tényleg jó lenne tartozni valakihez. Mivel pasi még nincs a láthatáron, egyelőre barátokkal kellene beérni. Feltett szándékom, hogy barátokat szerezzek magamnak, mert lejárt a türelmi időm, amit anno felállítottam önmagammal szemben. Sőt, már túl is léptem, nem is kicsit. De arra se kérdezhetek rá, hogy lenne kedve-e velem barátkozni, plusz nem mondhatom el, hogy nincs egy barátom se, mert milyen embernek tartana? Szánalmasnak? Őrültnek? Meglehet. Én pedig ezt nem szeretném.
Éppen ezért kedvesen, mosolygósan pillantottam a lányra és minden erőmmel azon voltam, hogy olyan arcot vágjak, amivel nem ijesztem el őt és lesz kedve majd beszélgetni velem.

Kissé bizalmatlanul méregetem a lányt, nem tehetek róla de mi szörnyecskék már csak így viszonyulunk a vadászokhoz. Bizalmatlanok vagyunk igen, és egyáltalán nem alaptalanul. Az a baj a vadászokkal hogy mindig csak a rosszat látják bennünk, soha nem gondolnak arra hogy egy vérfarkas vagy vámpír valaha ember volt. A legtöbben közülük pedig nem önként választotta azt amivé lett. Nem mintha védeni akarnám őket, mert a legtöbbjük igenis jól megérdemelne egy olyan nyilat mint amit az imént ez a farkaska kapott. Bár azt nem tudom megítélni hogy ez a szürke bundájú bestia megérdemli e. Egyenlőre félek odapillantani hogy megnézzem ki fekszik a földön. És megint csak elgondolkodom azon hogy Dorian hogy nézhet ki farkasként, és vajon magányos e olyankor amikor átváltozik?
Rá pillantok a fekete kissé hullámos hajú lányra, aki teljesen eltér az átlag vadászoktól. Ismétlem, nem mintha olyan sokkal lett volna már életemben dolgom. Egyet kettőt láttam, már beszéltem is velük de azok a család barátai voltak, mert minket boszorkányokat nem igazán szoktak bántani. Sőt, rengeteg olyan eset van hogy inkább segítjük a munkájukat, egy-egy kereső varázslattal.
- Valóban, lehetett volna jobb a körülmény..de végül is legalább nem fogom izgalmak nélkül lezárni a napomat. - jegyzem meg és én is rá mosolygok, persze egyenlőre csak óvatosan. Ki tudja honnan szakajtották a lányt. Egyébként is furcsa hogy szinte velem egykorú, és máris egyedül jár vadászatra. Egyenlőre azonban még nem tartok tőle, hiszen fogalma sincs róla hogy mi vagyok, vagy honnan jöttem. De valami azt súgja ha meg is tudja nem fog bántani. Ahogy azokat a barna szemeket nézem, úgy érzem biztonságban vagyok a közelében, még akkor is ha vadász. Bár ami azt illeti túlságosan is kíváncsi.
- Nos, örülök hogy összefutottunk mert eltévedtem. Ha nem hallom meg azt a sikolyt amit nyilván te is hallottál, még most is valahol a sűrű fák között bolyonganék. - válaszolok, s ahogy körül nézek mintha ismerős is lenne a környék. Már tudom hol vagyok, és azt is hogy innen egy húsz perc séta, és már oda is érek a kocsimhoz. Így hát megnyugszom, és sokkal lazábban veszem az Alisonnal való találkozást.
- Semmi baj Alison, nem bűn az ha kíváncsi meg barátságos az ember. - nyugtatom meg, és most már teljes vállszélességgel rá mosolygok. Ugyan mit árthat nekem ez a kedves és nyilvánvalóan barátságos teremtés? Végtére is megmentett egy farkastól...ha már itt tartunk. Közelebb sétálok a földön fekvő meztelen alak felé, és amikor jól megnézem az arcát, megkönnyebbülten állapítom meg hogy nem jár a sulinkba. Középkorú fazon, szakállal és barátságtalan arckifejezéssel. Gondolom ideje lenne biztosítanom arról hogy nem egy átlagos tini lány vagyok, aki most nagyon megvan rémülve.
Félmosollyal fordulok újra felé, és felvonom szemöldökömet amint felteszem a kérdésemet.
- Na és mégis mióta vagy szörnyvadász Alison, mert amint látom az íjjal nem szalmabábokra szoktál lövöldözni? - miközben válaszát várom visszafordulok a farkas felé, és ráterítem a dzsekimet hogy azért mégis takarja valami, aztán két ujjamat nyakára téve mérem meg a pulzusát. Életben van, s ennek hatására egy hatalmas sóhaj szakad fel a torkomból. Kihúzom mellkasából az íjat, s elfintorodom véres hege láttán. Sebe fölé teszem a kezemet, és koncentrálva suttogok el néhány varázs szót, remélve hogy a mágiatanon tanultakat, most hasznosíthatom. A vérzést sikerül elállítanom, és a seb is szebben néz ki. Ennyit teszek csak, s majd ha a férfi hajnalban magához tér, már amúgy is teljesen meggyógyul.