Este hatot ütött az óra, én pedig készen álltam a szokásos péntek esti programomra. Az ágyam alól előhúztam a táskámat és ellenőriztem, minden szükséges felszerelésem benne van-e. Tőrök, kések, az íjam és a nyilaim. Mennyit változott az életem, mióta vadász lettem. Esküszöm, néha visszakívánom a régi életem. Mikor nem tudtam semmiről és csak azzal kellett törődnöm, hogy kész legyen a házim, hogy éljek. Most pedig? Edzésekre járok hol az apámmal, hogy a bátyámmal. Próbálom kitanulni teljes mértékben a "szakmát", hogyha háborúra kerülne a sor, akkor meg tudjam védeni magamat és a többi embert is. Nem akartam ebbe a világba csöppenni, de ha már így hozta az élet, akkor muszáj volt elfogadnom.
Fekete felsőm kapucniját a fejemre húztam és beültem az autómba. Az erdőbe akartam menni, hogy gyakorolhassak, ha már a bátyám ismételten lepattintott és nem tartott velem. De nem tudtam kimenni a városból, egyszerűen nem bírtam. Elegem volt már a folytonos gyakorlásból, végre egyszer nem vadászattal akartam eltölteni a péntek estémet. Éppen ezért egy éles jobbkanyar, majd le is állítottam a motort. Kiszálltam az autómból és ledobtam a pulcsimat. A visszapillantó tükörben megállapítottam, hogy annyira nem is nézek ki rosszul, sőt, ez a felsőm még bulizósnak is elmenne. Előhalásztam a csomagtartóból a kisebb táskámat és átpakoltam bele mindent, amire szükségem lehet: pénzt, telefont, iratokat és persze a biztonság kedvéért az egyik késemet is. Csomagtartót lecsaptam, bezártam az autót és nyakamba vettem a várost. Sétáltam, azt néztem merre mehetnék, mikor megláttam egy elég nyugisnak ígérkező kávézót. Besétáltam, majd elégedetten nyugtáztam, hogy a fiatalok, akik továbbindultak már az éjszakába, előttem feltankoltak kávéból és nem kell velük lennem. Odasétáltam a pulthoz és vártam, hogy jöjjön valaki. Volt ott egy fiú, aki kiszolgált és pár perccel később már a forró, gőzölgő fekete elixíremet ihattam, ő pedig lelépett. Valószínűleg futott a haverjai után, hogy egy újabb felejthetetlen estét töltsenek együtt. Nem tudom mi ebben az élvezetes, de mindegy. A felejthetetlen este úgyis feledésbe merül, hiszen annyit isznak, hogy másnap semmire sem emlékeznek. Az ilyen tudatlan mitugrászokat pedig megint menthetem meg én. Hogy ezeknek miért lett az erdő a kedvenc találkozási helye? Annyi haláleset történt már, hogy fogalmam sincsen miért járnak mindig vissza oda és csak oda. Őrültek, az már egyszer biztos.
Rajtam kívül csak egy fiatal pár bújt össze az egyik asztalnál, úgyhogy felettébb családias volt a hangulat. Vérfagyasztó sikolyt hallottam, mikor a számhoz emeltem a poharam, aminek következtében a kávé fele a felsőmön landolt. Remek. Gyorsan szedegettem a szalvétákat a tartóból és próbáltam felitatni a rám ömlött kávét. Közben pedig füleltem, de semmit nem hallottam. A sikoly pedig az előbb mintha visszhangzott volna. Mivel a párocska nem hallott semmit és odakint is teljes nyugalomban sétáltak tovább az emberek, valószínűleg beképzeltem csak. Nem lep meg, mostanában előfordult már párszor. Csak tudnám mi baj van velem. Ahogy tovább törölgettem a felsőm, mocorgást hallottam a kávézó bentebbi részeiből. Kíváncsian figyeltem, hátha kijön onnan valaki, de úgy néz ki, hiába vártam. Vajon van itt még valaki vagy az utolsó pincér nem sokkal ezelőtt lelépett volna bulizni?

Amióta az iskolában tanítok – ez április valamelyik estéjén kezdődött – egy kissé hanyagoltam a kávézót, így a felszolgálóim és a megbízott helyettesem tartották a frontot. Jó munkát végeztek, ám tudtam, hogy a magasabb fizetés ellenére sokat morognak, amiért nem vettem fel még egy embert, és nekik kell azokat a plusz órákat is ledolgozni, amikor én szoktam kiszolgálni a vendégeket. Így meglepetésként érte őket, hogy reggel úgy döntöttem, este ismét kimenőt kaphat mindenki. Utolsónak a velejéig lojális Chris robbant ki a helyről, aki annak ellenére, mennyire kedveltem, kezdett idegesítővé válni, hogy óránkért megkérdezte, biztosan ne maradjon-e tovább.
- Ember, ha még egyszer megkérdezed, kirúglak!  - fogtam meg a vállát, majd megforgattam képzeletbeli tengelye körül és visszalöktem a pultba, hogy még azt az utolsó tíz percét anélkül töltse el, hogy engem az őrületbe kergetne.
- Oké-oké – ezzel bezáródott mögötte az ajtó. A hátsó kijárathoz sétáltam, hogy behozzam a dobozokat. A szállító körülbelül öt perccel az előtt érkezett, hogy a pultosom megkérdezte volna, hogy segíthet-e még valamiben, ezért ott hagytam a dobozokat. Nem tartottam attól, hogy bárki is arra vetemedne, hogy elvigye a dobozokat, tekintettel azok súlyára, mely tetemes volt. Habár erőm nem akadályozott meg benne, ám mivel az emberek között emberien kellett viselkednem, ezért kocsin, egyenként vittem be mindent. Hiába a sikátoros rész, az embert bárhol bármikor rajtakaphatják azon, hogy vámpír. Manapság annyira ellepték a halandók a városokat, hogy szinte megmozdulni se lehet anélkül, hogy valakinek nekiütköznél.
Az utolsó csomagnál beslisszolt előttem egy arcátlan kandúr, akit csak a szemem sarkából pillantottam meg, amint éppen befelé lopakodik. Hát nagyon remélem, hogy nem a srácok szoktatták ide, mert őket is fenéken fogom billenteni, nem csak ezt a haszontalan jószágot.
- Elmentem – kiáltott hátra Chris, mikor helyére gördítve a kocsit.
- Menj csak! - válaszoltam, oda se fordulva, közben kerestem az állat nyomát, és hogy fülemmel megbizonyosodtam arról, hogy az alkalmazottam már nem jöhet vissza, immáron emberfeletti sebességgel tettem arrébb mindent, ami közém és az állat közé állt. Lecsaptam a macskára, mire az keservesen felnyávogott, és alkaromba mélyesztette karmait. Hangosan fújtatott, és óbégatott, de nem eresztettem, hanem „kíméletlenül” visszavittem a hátsóbejárathoz, és kidobtam a sikátorba, ügyelve arra, hogy talpra érkezzen, és ne a falra kenődjön. Az állatokat sose bántottam feleslegesen, kivéve persze a bundásokat, de ugyebár ezen a dolgon is már dolgozunk, a jövőben szórakozásból egyetlen vérfarkassal se kezdhetek ki. Legalábbis amíg az iskola falain belül tanítói munkát akarok végezni.
A macska talpra érkezett, ám a hangos csörömpölése, melyet akkor keltett, mikor berobogott a fémkukák közé, egyértelműen megrémítette az egyik járókelőt, aki fülsértően felsikított.
- Elnézést, kisasszony, nem akartam megrémiszteni! - mondtam, de szegény annyira a szívére vette a dolgot, hogy válasz helyett elrohant. Egy pillantást még vetettem a szemetesek felé, aztán visszamentem, és kezemet törölgetve léptem előre a frontra, közben olaszul emlegetve a macskák büdös alfelét. Körbe tekintve a párocska szokásos látványa -a kávézómban jöttek össze és azóta egy héten egyszer mindig betévedtek- egyáltalán nem fogott meg. Látszólag minden rendben volt, keserű kávé illata csiklandozta kellemesen az orrcimpáimat, mely legalább annyira megszokott volt már számomra, mint a vér szaga. Ahogy pedig tekintetem követte a kávé illatának irányát, azonnal felfedeztem, hogy...
- Segíthetek, kisasszony? - léptem a nő irányába, és átnyújtottam neki a kezemben tartott rongyot, melynek vérfoltos részét azonnal be is hajtottam. Ugyan nem azért, hogy elrejtsem a szemek elől, hanem, hogy azzal ne kenje össze magát a vendég, ám egy vadászban egy ilyen mozdulat könnyen gyanút kelthet. Ha átvette tőlem a kendőt, akkor egy nedves szivacsért nyúltam, hogy gyorsan letöröljem a terjengő foltot a pultról is, mert mikor a pohár a helyére érkezett, akkor ott is hagyott egy nyomot.
- Meghívhatom egy újabb kávéra? - mosolyogtam. Általában, ha valakire rámosolyogtam, képes voltam bizalmat, és megnyugvást kelteni mindenféle elme-manipuláció nélkül. Amúgy se kimondottan kedveltem a vámpír-trükkök alkalmazását. Szerettem inkább a saját személyiségem révén -vagy annak egy álarca révén- lehengerelni az embereket, nem pedig agyturkálással. Ilyenekre csak akkor vetemedem, ha a szükség úgy hozza.

A kávézó nagyon is kedvemre való volt, de nem tudtam, mennyit fogok még itt időzni. Egyedül nem volt valami kellemes, főleg nem az után, hogy leforráztam magam a kávéval. Szerencsémre hamar a segítségemre sietett az egyik dolgozó, aki talán a tulaj lehetett, de utóbbiban nem voltam biztos.
- Köszönöm. - Felelem visszafogottan, majd elvettem tőle a rongyot, amit felém nyújtott. Elkezdem törölgetni magam, de a rongy is kiesett a kezemből. Nem tudom mi van most velem. Komolyan, hogy lehetek ennyire ügyetlen? Még jó, hogy nincs a homlokomra írva, hogy vadász vagyok, különben már közröhej tárgyává váltam volna. Lehajolok a rongyért és ahogy felveszem megpillantok rajta egy vörös foltot. Kérlek Istenem, add, hogy ez csak valamilyen szirup legyen és véletlenül se az, amire gondolok. Visszanyújtom neki a rongyot, majd kedves hangon megszólalok. - A kendő, tessék. Köszönöm a segítségét. - A rongy úgy fekszik a kezeim között, hogy tisztán látható rajta a vöröslő pecsétnyom, amire egy pillanat erejéig a tekintetem is rákúszik. De nem akarok lépni, hogyha azzal lenne dolgom, amire gondolok, inkább várok még.
- Igen, kérnék szépen még egy kávét. - Hangom bájosan cseng, visszamosolygom a kedvesnek látszó férfi felé, érzékszerveimet bekapcsolom és a kelleténél talán jobban figyelek minden mozzanatára.
Emlékszem, mikor először mutatott nekem apa vámpírt és vérfarkast is. Külsőleg ugyanúgy néznek ki, mint akármelyik másik ember, de ha eljön az idejük, gyilkológépekké változnak. Őszintén nem törődnék különösebben velük, hogyha nem bántanának ártatlanokat, de így... muszáj közbeavatkoznom.
Mély levegőt veszek és tovább figyelem a "kiszemeltemet".
- Alison vagyok egyébként. És még egyszer köszönöm a segítségét. - Mutatkozom be illendően és a reakcióit lesem. Nem látok rajta semmi különöset, legalábbis egyelőre, így felveszem legbűbájosabb maszkomat és vigyorgok, mint valami cuki, bugyuta fruska. - Mondja csak... hogy lehet, hogy valaki, aki ilyen fiatal és jóképű egy kávézót vezet? - Kérdezem, majd gondolkodóba esem. Ha most kiderülne, hogy nem is övé a kávézó, akkor nem kicsit válna viccessé a szituáció. Bár, majd bókolok egyet-kettőt, hogy pincérnek nem néztem volna, csak és kizárólag valami vezetőnek, így talán el is tudom majd simítani az ügyet.
Vadász vagyok és az a dolgom, hogy megvédjem az ártatlanokat, harcoljak a gonosszal és a többi és a többi, megszokott filmbeli klisé. Apa kitanított rendesen, a bátyám minden este elvisz az erdőbe egy pár órás edzésre, mégse vagyok olyan ügyes és szemfüles, mint szeretnék lenni. Látszik, hogy van még mit tanulnom. Bár az előttem álló "kedves" idegennel kapcsolatban nem éppen jók a megérzéseim. Lehet, hogy nem látom meg öt mérföldről, hogy kinek az ereiben csorog természetfeletti vér, de eddig a megérzéseim még nem hagytak cserben. Úgyhogy nem teszek mást, mint várok és megnézem mi sül ki ebből az egészből.

Mit sem törődök azzal, hogy a rongyot a véres felével felfelé kerül vissza hozzám. Évszázadokkal ezelőtt kinőttem abból a korból, mikor egyetlen petty látványa is megzabolázhatatlan vágyként uralkodott el felettem. Másrészt a saját véremről volt szó, ami csupán a boszorkányok kezében okozhatna számomra kellemetlenségeket. Ám mivel a lány nem próbált meglépni a véres kendővel, ezért fogtam és egyszerűen behajítottam a szennyes edényeket tartalmazó kocsi aljára, hogy még csak véletlenül se próbáljak vele a későbbiek folyamán pultot törölni. Elkezdtem előkészíteni a kedves vendég kávéját. Precíz, begyakorolt mozdulatokkal dolgoztam. Amíg arra vártam, hogy a kávé lefőjön, elővettem egy tiszta rongyot, majd átborítottam a vállamon. Eszembe villant a gyóntató papok képe, melyet azonnal kiráztam a fejemből.
- Tehetek a kávéba valamilyen ízesítést? – érdeklődtem meg, miközben az alapot az előzőhöz hasonlóan kezdtem előkészíteni. Felsoroltam a lehetséges szirupokat is, hogy a kedves vendég választhasson, majd elkészítettem az italt, remélhetőleg úgy, ahogy szereti.
- Egészségére – csúsztattam elé, megengedve egy újabb barátságos mosolyt a nő felé. Nem azért, mert el akartam volna csábítani, hanem mert a vendégszeretet és a pultos élet velejárója volt.
- Nate – nyújtok kezet, ha már a bemutatkozásnál tartunk, és valamiért, talán megszokásból, talán azért, mert stílusos, nem szó szerint kezet rázok vele, hanem úgy teszek, fogom meg a kezét, ahogy kézcsókot szoktak adni, közben fejet hajtok. - Örvendek a szerencsének kisasszony – mondom, mert általában azzal szórakoztatom a lányokat, hogy régebbi udvariassági formulákat használok, ami miatt aztán gyakran teljesen elolvadnak,... és végeredményben gyakrabban járnak vissza, ha engem sejtenek a pultok mögött... vagy csak az emlékek miatt, egy kicsit elképzelni, hogy milyen lenne, ha száz évvel korábban lennénk.
- Állok szolgálatára – fűzöm hozzá, mintegy megköszönve, hogy megköszönte a segítséget, és egyben azt is kifejezve, hogy ez lényegében illembeli kötelességem lenne. Manapság azt vettem észre, hogy a fiatal fiúk elfelejtették a régi formulák merev szépségét, és olykor már a lányok sem egészen tudják, hogy mint jelent az, hogy gentleman. Leveszek egy poharat, ami úgy tűnik, kevésbé fényes, mint a többi, ezért áttörölgetem, de inkább csak azért, hogy eltöltsem az időt, mert más dolgom nem lenne, ha nem akarom itt hagyni a pultot. A lány közben újra rám tekint, én rápillantok, először abban reménykedve, hogy rendel valamit. A pincérek és pultosok egyik első számú szabálya, hogy mindig olyannak kell látszaniuk, mintha mindenkit fel akarnának szedni, legalábbis minden nőt. Ezt úgy szokták mondani, hogy: flörtölni kötelező. Azt gondolom, hogy a lány nagyon unatkozhat, vagy legalábbis nagyon egyedül érezheti magát.
- Úgy gondolom a szerencse és a genetika tehetnek erről – viccelem el mosolyogva, ám látszólag úgy viselkedve, hogy érezhesse felkeltette az érdeklődésemet. Félreteszem a poharat, hogy megtámaszkodjak a pulton.
- De sokkal érdekesebb, hogy egy ilyen fiatal és csinos lány, mint amilyen velem szemben ül, hogy lehet, hogy az estéjét itt tölti egyedül egy kávézóban? – veszem én is csevegőre a figurát, és mosolyogva, ami általában örömöt fakaszt a nők arcán. Olyan természetességgel kíváncsiskodok, mintha valóban érdekelne egy idegen helyzete a mai világban. Maga vagyok a megértés, az erős kar, melyre bármelyik nő támaszkodhat a bajban.
- Ilyenkor a legtöbben egy szórakozóhelyen tombolják ki a hét fáradalmait –
jegyzem meg, és nem gondolom, hogy hozzám hasonlóan éppen dolgozik, hiszen minek is gondolnám? A vadászoknak nincs különleges szaga, mely alapján elkülöníthetőek lennének a hétköznapi emberektől. Sajnos. Pedig könnyebb lenne őket elkerülni.