Ősz
Az ablakban állok, és nézem a fák színes leveleit. Tetszenek nekem. Piros, sárga, barna. A földön, a fákon, mindenhol. Felvették a legszebb színűket, udvarolnak, pedig úgyis lehullnak majd. Szépen, kecsesen. Lebegnek, majd végül a földön kötnek ki. Nagyon tetszenek nekem. Ki akarok menni, és fel akarom őket szedni. Pirosat szeretnék. Meg sárgát. Megkérdezem nagypapát, hogy lemegyünk-e leveleket szedni, de ő nemet mond. Azt mondja, hogy hagyjam aludni, és menjek, feküdjek be én is az ágyba. Nem szeretem nagypapát, mert ő sem szeret engem. Néha úgy nevez, hogy kis korcs, és nem ad nekem reggelit. A Mama, ó a Mamám nagyon finomat szokott nekem készíteni. Kicsi háromszög alakú szendvicseket. Mogyoróvajasat, lekvárosat, mézeset és kapok mellé epret, vagy banánt. Azt, amit szeretnék. A Mama nagyon szeret engem! Este mindig énekel, és ha félek, akkor ott alszik mellettem. Engedi, hogy simogassam a haját. Neki nagyon gyönyörű haja van. Fekete, és csillog. Barackillatú. Ő biztosan levinne engem leveleket szedni, és engedné, hogy ugráljak, belefeküdjek, futkározzak a színes falevelekben. Viszont a mama nincs itt, egyedül kell mennem. Vagy a kiskutyimmal. Igen, ő is velem jön majd. Odatotyogok az ajtóhoz, és nyújtózkodom. Nem érem el a kilincset, pedig lábujjhegyen állok. Morcosan összehúzom a szemöldökömet, és elbattyogok a kis asztalkámhoz. Beleültetem a kék műanyag székembe a kutyimat, és a szobámba indulok a székecskémmel. Nagyon szép szék. A mama focilabdát, űrhajót és sárkányokat rajzolt rá fekete filccel. Belépek a szobámba aminek az ajtajára a mama és a papa felfestették a nevem. KLAUS. Ezt már el tudom olvasni.
A székemet odateszem az ablakhoz, és felmászok rá. Elérem a kilincset. Annyiszor láttam már, hogy a papa hogyan nyitja ki, hogy még csukott szemmel is menne. Felemelem a kezemet, a kilincsre teszem, és fölfelé nyomom. Hallom ahogy kattan, és már nyílik is. Felrakom a lábamat a párkányra. A pókemberes zoknim talpa hozzátapad. Felkapaszkodom, a keretbe fogódzkodom. Nem látok mást csak a színes levelek forgatagát. Lépek egyet előre, de ekkor a Mama sikítását hallom. Hátra akarok fordulni, hogy megnézzem miért sikít, de már a karjában vagyok. A nevemet zokogja, és olyan erősen szorít, hogy alig kapok levegőt. Érzem a könnyeit.


Tél
Nem bírok leállni. Folyton járkálok. Ajtótól ajtóig. Éjszaka van, a korházban pedig csak az én bakancsom hangját lehet hallani, ahogy lépkedek. A kabátom lóg rajtam, a sapkámat pedig a kezemben gyűrögetem. Utálom a telet. A lehető legrosszabb évszak. Hideg van, és minden olyan egyhangú. A fákon nem zörögnek a levelek, a virágok nem illatoznak a kertekben, és a zöld fűt sem látni. Minden olyan kopár, és lehangoló. A legrosszabb pedig, hogy csúsznak az utak. Ez történt. Nem azért ülök Jamesszel – a nevelőapámmal – a korházban mert testvérem fog születni, hanem mert Mary – a nevelőanyám- autóbalesetet szenvedett. Ezért vagyunk most itt. Bár engem látszólag sokkal jobban megvisel az egész, mint Jamest. Hallom, hogy hozzám beszél, de úgy teszek mintha nem mondott volna semmit. Nem akarom meghallani őt. Most amúgy sem vagyunk puszipajtások. Láttam bemenni egy sztriptízbárba úgy kéthete. Megvártam a kapu előtt, jó sokat kellett rá várnom a hidegben. Nem tudott magyarázatot adni, de könyörgött, hogy ne mondjam el Marynek. Nem tettem, de csak, és kizárólag a mama érdekében. Nem akarom összetörni a szívét karácsony előtt. Tudom, hogy ez a kedvenc ünnepe, és amúgy sem az én feladatom ezt elmondani. Gyűlölöm Jamest, mert ezt teszi az anyámmal. Míg Mary dolgozik, a lelkét kiteszi értünk, Ő addig kurvákkal mulattatja az idejét. Látszólag csak engem izgat, hogy a mama bent fekszik a kórteremben. Az apám csak a kávéját szürcsöli. Szó szerint. Idegesítő. Kedvem lenne odamenni és lekeverni neki egy pofont. Miért nem izgul? Miért nem kap mindjárt szívrohamot az aggodalom miatt, mint én? Csak nekem fontos a mama? Minden bizonnyal.
A telefonom óra közben csörgött, elengedtek angolról, és azóta itt vagyok. Nem ettem, nem lennék képes rá, még csak le sem ültem. Az agyam egyfolytában kattog. Eszembe jut, hogy megbántottam Maryt, és még csak bocsánatot sem kértem. Ez akkor történt amikor elmondták, hogy örökbe fogadtak. Nem fogadtam jól a hírt. Megharagudtam rájuk, amiért eddig titkolták, és egyszerűen nem tudtam őket többé úgy szólítani, hogy mama és papa. Melyik tizenöt éves fogadja jól azt a hírt, hogy az igazi szüleinek nem kellett? Hogy eldobták, mert gumi nélkül szexeltek, és nem akartak gyereket? Még csak nem is ismerem azt a nőt aki világra hozott! A nevelőanyám azt mondta, hogy spanyol volt. Gyönyörű nő, gyönyörű névvel. Lumina. Az apám egy kamionsofőr volt, az anyám pedig egy.. Ezért nem viselem jól, hogy James olyan nőkkel szórakozik.
Szeretnél bocsánatot kérni a mamától! Mondani neki, hogy szeretem, és nem számít, hogy nem ő szült, mert nekem akkor is ő az anyám, és az is marad, még ha egy csöppet sem hasonlítunk egymásra. Tudom, hogy lesz még alkalmam elmondani neki, mert Ő egy erős nő. Túl fogja élni! Muszáj túlélni! Nem hagyhat itt!
Nyílik az ajtó, kijön az orvos. Rákapom a tekintetemet, és az arcán látom, hogy soha többé nem lesz alkalmam bocsánatot kérni..


Tavasz
Este van. Már nincsen olyan hideg, de igazán elférne rajtam egy pulóver, viszont azt odaadtam Poppynak. Még nem igazán sikerült kihevernem anyám halálát, de Poppy sokat segít. Fogja a kezemet. Érzem, hogy milyen meleg a kacsója, annak ellenére, hogy rövidnadrágban van. Szeretem, mert nem fecseg sokat, javarészt csendben van, úgy ahogy most. A jelenlétével vigasztal. Kifújom a levegőt, a leheletem pedig meglátszik az éjszakában is. Ahogy egyre beljebb, és beljebb haladunk az erődben úgy lesz a csend is egyre nagyobb. A telihold fénye valamennyit világít, de nem látok két lépésnél előrébb. Nem tudom miért jöttünk ide, vagy azt, hogy hogyan keveredtünk az erőd közelébe a városból, de jó mókának tűnik. Illik a hangulatomhoz. Lassan eltűnik mögöttünk a város zaja, és a fények is elhalványulnak. Csak a csillagok és a Hold ragyog. Egy ösvényen haladunk a fák és bokrok között, és nem akarunk letérni róla. Mikor az ösvény elágazik, mi balra megyünk. Hallani a lélegzetünk, és az erdő zaját. Egy madár, valószínűleg bagoly reppen föl a közeli fáról, mire mindketten megijedünk. Halkan nevetünk a butaságunkon, elvégre itt csak állatok vannak. Őzek, meg vaddisznók, esetleg rókák és madarak.
Érzem, hogy a mellettem lévő lány nyugtalankodni kezd. Izzad a keze, és hátra-hátra nézeget a válla fölött. Szőke haja mindig nekem csapódik, amikor egy-egy kisebb zajra hátrapillant. Meg akarom nyugtatni, de az igazság az, hogy én is félek, bár ezt semmi pénzért nem mondanám el neki.
Mögöttünk megreccsen egy ág, Poppy pedig megugrik. Csitítgatom, közelebb húzom. Rimánkodik, hogy menjünk inkább át hozzá, és nézzünk egy horrorfilmet. Azt is mondja, hogy ő nézni szereti a horrort, nem pedig szerepelni benne. Akaratlanul nevetek föl, azon ahogy mondja, de ő nem nevet.
Megint reccsen mögöttünk valami, és mintha lélegzést is hallanék. Biztosan képzelődöm. A következő elágazásnál visszafordulunk. A tempót kicsit felgyorsítom. Valahol az erdőben, nem is olyan messze tőlünk egy farkas vonyít föl. Nem is tudtam, hogy itt vannak farkasok. Ránézek a mellettem állóra, és a pillantásából megállapítom, hogy ő sem tudta. Mintha mancsok dobogását hallanám. Meglököm Poppyt, és futni kezdek. Ő is szalad, de jóval lassabb, mint én. Nem akarom itt hagyni! Még mindig fogom a kezét, húzom magammal, rángatom. Az út ismét többfelé ágazik, mi meg megtorpanunk, nem tudjuk, hogy merre kell menni. Kapkodjuk a levegőt. Lázasan kapkodom a levegőt, és a sötétben próbálom elolvasni az útjelző táblára írt szavakat.
Hallom, hogy Poppy a nevemet suttogja, és érzékelem, hogy fél. Lassan fordulok meg, és megpillantom az állatot. Nagydarab, robosztus, és vicsorog, morog. A nyála kifolyik a pofájából le a földre, és fölveszi a támadó alakzatot. Már csak Poppy hangos sikolyát hallom, és csak azt veszem észre, hogy az állat rám veti magát.


Nyár
Imádom a kora nyári szelet. Simogat, és szeretget. Gyengéden törik meg a testemen, pont úgy, mint a víz a kiemelkedő kősziklákon. Libabőrös lesz tőle a karom, de jól esik.
Csak a Hold ad fényt a késő éjszakán. Nem látszanak a csillagok, a felhők eltakarják őket. Zsebre vágom a kezemet, miközben felé lépkedem. A fű lágyan besüpped a cipőm alatt, és érzem a babarózsák illatát, amelyek mellett elhaladok. Megpillantom Őt azon a padon, ahol mostanában mindig az időnket töltjük. Háttal van nekem, de biztosra veszem, hogy tudja, felé lépkedem. A lábát felhúzza, és átkarolja, fekete haja a vállára omlik. Nagyot nyelek, a szívem hevesebben kezd verni, és a gyomrom öklömnyire zsugorodik. Mindig ez van, amikor találkozunk. Hirtelen kiszárad a szám, és nagyokat kell nyelnem. A levegőt is gyorsabban veszem. Utálom, hogy ezt váltja ki belőlem! Halkan ülök le mellé, felé fordulok, de Ő már engem néz. Kék szeme kedvesen csillan egy pillanatra, aztán az arcára egy behízelgő mosoly kúszik. Változtat a testtartásán, ahogy leülök közelebb csusszan, hófehér lábait az ölembe dobja, de nem mond semmit. Nem tudok neki mit mondani, csak nézem az arcát, a kezét, a nyakát, a vállát, a lábát. A kezeimet a térdére helyezem, és ő nem mozdul. Rám emeli őrjítően kék szemét, és nem látok benne mást, csak színtiszta érdeklődést. Nem bújik most benne semmi gonoszság, ami mindig megcsillan bennük. Most nem kritizál, nem gúnyolódik rajtam. Félredönti a fejét, egy madárra emlékeztet. Közelebb hajol, érzem a lélegzetét már. A szívem gyorsabban kezd verni, csapkod, mintha egy kalitkába zárt, szabadságra vágyó fióka lenne. Érzem, ahogy Heloise keze az arcomra simul. Az ujjai vége meglepően hideg. Visszatartom a levegőt, várom, hogy mit fog tenni. Mióta barátok vagyunk, egyre jobban tetszik nekem. Tudom, hogy a személyisége nem igazán pozitív, de nem tudok mit tenni az érzéseim ellen. Aztán minden olyan gyorsan történik. Az ajka már az enyémen van, finoman puhatolózik. Érzem a rúzsa ízét, de nem érdekel. A kezemmel a hajába túrok, úgy húzom közelebb. Rettenetesen jól csókol. Az ajkunk eleinte csak kóstolgatja a másikat, majd a nyelvünk vad táncba kezd. Mióta várok erre az alkalomra! Mikor elfogyunk a levegőből, elszakadunk egymástól. Én kedvesen rávillantok egy mosolyt, ő is elmosolyodik. Megint látom azt a gonoszságot megcsillanni a szemében. Közelebb hajolok, hogy újra megcsókoljam, de a kezét a mellkasomra nyomja, és ellök. Összeráncolom a szemöldökömet, úgy nézek rá. A gonoszság a szemében csillog. Felpattan, és kiabálni kezd. A fejemhez vágja, hogy bolond vagyok, hogy én csak egy barát vagyok, nem vagyok az esete. Megkérdezem tőle, hogy miért csókolt meg, ő pedig kacag egyet, és annyit mond, hogy kíváncsivá tettem, de ennyi, aztán hátat fordít, és otthagy. Én csak állok ott, és bámulom a lányt aki összetörte a szívemet.