Mezítláb rohanok végig a folyosón, cipőmet a kezemben lóbálva, igyekezve nem belelépni valami undorítóba. Nem, nem zakkantam meg teljesen, csupán csak ez a leggyorsabb módja, hogy a tömeg utat nyisson nekem a szekrényem felé, és ameddig bámészkodnak, én ki tudom pakolni a könyvem, meg tudom enni a müzli szeletem, és kellemesen hűti a kő a lábamat. Mert lássuk be, a tornateremtől idáig szaladni nem épp a legkönnyebb feladat, még ha el is járok mostanában futni. Ami egyébként egy elvetemült ötlet, fárasztó, idegtépő, és fájdalmas, főleg ha az ember annyira nem kap levegőt, hogy szinte haldoklik. Nem, így még szerencsére nem jártam, de akkor is fárasztó a tanulás mellett még futkározni is, de nem az égből kapom ezt a formás alakot, meg kell érte dolgozni, hogy ilyen maradjon. Ezért a müzli.
Azt már megfigyeltem, hogy mihelyst felhúzom a cipőm, már nem leszek az „indokolatlanul mezítláb közlekedő hurrikán” – lány, vagyis onnantól kezdve senkit nem érdekel, hogy mit csinálok. Nincs ez másképp most sem, mire megkötöm a második masnit is a cipőmön, addigra a diákok 99,9 százaléka felhagy a nézelődéssel, és megy dolgára, én meg kifújva a levegőt becsukom a szekrényem, és a müzlimet rágcsálva, és a bioszcuccomat szorítva indulok el a terem felé. Óra előtt mindig átnézem az anyagot, hogy ne érjen felkészületlenül egy rö… nini, sms.
Előkapom a telefonom, és azonnal széles vigyor terül szét az arcomon. Jared mindig meg tud lepni, bár azt tuti nem hagyom, hogy még egyszer lemásolja a leckém, majd segítek megírni neki, nem akarom, hogy megint leszidjanak mint a múltkor. Megtorpanok, és megpördülve, újra elindulok, ezúttal a büfé felé. Nem habozok egy percig se, ha Jarednek szüksége van rám, legyen szó akár gyógyításról, vagy csak egy kis bioszháziról, rám számíthat, bármikor, bárhol. Mert én is számíthatok rá, és nagyon sokat köszönhetek neki, és ezt sosem fogom elfelejteni.
Kinyomom az ajtót, és egyből kiszúrom, ahogy gonoszan méregeti a füzetét, ami valószínű semmit nem tett, csak év elején pont a biológia szót írta rá, és emiatt ősellenséggé vált. Mosolyogva megrázom a fejem, pár lépéssel mellette termek, és hangtalanul rakva le a füzeteimet lehuppanok.
- Tudod, azért mert olyan nagyon csúnyán nézel rá, még nem fog eltűnni, ahhoz én kellenék, de én meg nem fogok asszisztálni a butulásodhoz. – Nézek rá nagy szemekkel, és a tenyerembe támasztom az állam. Mielőtt megszerettem a tanulást én is próbálkoztam ezzel a módszerrel, de sosem jött össze, egésze addig, míg meg nem tanultam, hogy ha tanulok, egyre kevesebb lesz az anyag, vagyis gyakorlatilag eltűnik, így minden problémám megoldva.
- Előre szólok, hogy nem másolhatod le az enyémet! Az egyik kóla az enyém? -  Csillan fel a szemem, és meg sem várva a válaszát elveszem, lecsavarom a kupakját, és belekortyolok. Ez kellett most nekem, tömény cukor és foszforsav, a cukormentes müzli valami borzalmasan száraz. Hálásan elmosolyodom, és még egy puszit is nyomok Jared arcára, hogy érezze, megint életet mentett. Kinyitom a füzetet, és várakozóan nézek rá.
- Na mesélj, mi nem megy?