This could be perfect
but we won’t know unless we try

Életem harmadik, farkasként töltött teliholdja vészesen közeledik és én már előre rettegek az érzéstől. Az érzéstől, amint megnyúlnak az izmaim, elszakadnak a szaladok lábszáramban és ahogy kettéroppannak a csontjaim. A bőröm ilyenkor testemre feszül, jobban a szokottnál és papírvékonnyá válik. Aztán egyszerűen levedlem magamról Doriant és egy vadállattá válok, aki nem érez, nem gondolkodik... nem ésszerűen! Olyankor pusztán az a gondolat vibrál a fejemben, hogy ölni akarok és fogok is. Amint közel kerül hozzám valaki és alkalmam adódik rá. El sem tudom képzelni, hogy az idősebbek mindezt hogy élték túl. Azt megértem, hogy Danténak sikerült, mert ő erős, hatalmas, a kezdetektől fogva megacélozta magát. Nem szabad hozzá hasonlítanom magamat, mert közel sem vagyok olyan erős jellem, mint ő. Másabb, mint én azzal a rideg, zafírkék tekintetével, amit mindig azt hiszem, hogy kellően ismerek, végül kiderül, hogy nem. Számos meglepetést tartogat még számomra.
Nyűgösen keltem. Nyűgösebben a megszokottnál. Zavart az, hogy a nap besüt az ablakon. Zavart, hogy félig ki vagyok takarózva és az is, hogy Klaus egy ággyal arrébb húzza a lóbőrt. Horkolt. Akár szokott, akár nem, most csodálkoztam, hogy nem verte fel az egész szintet. Sikeresen kiűzte az álmot a szememből és épp ezért kellett korábban kelnem a kelleténél. Ráadásul bal lábbal.
Csak nekem lehet akkora pechem, hogy az első és második óra közti szünetben engem küldjenek a szertárba a bunsen-égőért. A tanár valamilyen oknál fogva elfelejtette, hogy szükségünk volna arra is, ezért engem nevezett ki a szenvedő alanynak, akinek fel kell kutatnia bármi áron. Őszintén? Sosem szerettem részt venni az ilyen iskolai dolgokban és sosem szerettem, ha a tanárok ugráltattak. Túl akartam élni a középiskolát, ahogy mindenki más is, mert attól függetlenül, hogy egy ilyen speciális intézménybe járok, még nem fogok megszűnni tinédzsernek lenni. Szabadságot akarok. Na meg pénzt és nőket. Szükségem van rájuk.
Tenyeremet a kilincsre tapasztom és benyitok a helyiségbe. Nem tudom, miért hittem, hogy egy forró szertárszexnek leszek a szemtanúja, mindenesetre csalódottan kell rájönnöm, hogy semmi meglepő vagy váratlan dolog nem tárul szemeim elé. Mindig is ábrándoztam arról, hogy vajon milyen lehet egy ilyen extrémnek ebből a szempontból bátran nevezhető helyen csinálni. Kényelmetlennek biztos kényelmetlen, viszont biztos eszelős, már amennyiben a partner kellőképp elengedi magát és nem feszeng a véletlen látogatók miatt.
Elhessegetem gondolataimat a szertárszextől és a bunsen-égőt kezdem keresni, mindenféle papírt meg kémcsövet téve el az útból. Titkon remélem, hogy nem lesz meg... és titkon remélem, hogy nem jönnek utánam, ezáltal lemaradok az óra nagy részéről. Sosem szerettem igazán a kémiát.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Bunsen-égő, bunsen-égő, bunsen-égő. Hova az anyám kínjába tehették azt a nyavalyás égőt? Egyáltalán miért kell elrejteni az ember szeme elől, mikor világosan megmondta a tanár is, hogy napjában ötször szokták használni, épp ezért azt sem érti, miként felejthette itt. Dorian, kérlek menj el érte! De, Dorian... Siess! Ja, és Dorian... Vigyázz rá, mert drága egy ilyen! Emlékszem vissza szavaira és nevetségesnek találom, hogy ebben az intézményben nincs elég pénz bunsen-égőre. Talán csak eltúlozta a dolgokat, az viszont szintén bosszantó, hogy ennyire amatőrnek és kispályásnak néz, hogy ne tudnék épségben eljuttatni hozzá egy égőt. Egy bunsen-égőt.
Feltúrtam az egész asztalt. A polcokat. Még a földön is szétnéztem, de keresésemben megzavar az, hogy valaki nagy sebbel-lobbal beront a helyiségbe és lélekszakadva vágja be maga mögött az ajtót.
- Jézusom! - fordulok meg felvont szemöldökkel és végigmérem a zilált Spencert. Az agyam még nem teljesen fogta fel a helyzetet, hogy egy teremnyi méretű szobába kerültem Vele. Szerencsének vagy balszerencsének nevezzem? - Mi van, szépség, kergetnek? - kaján vigyor telepedik meg szám sarkában és közben teszek egy tétova lépést feléje, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez jó döntés részemről.
Azok a rubinvörös tincsek már megint megzavarják az agyamat. Ez a szín... Basszus, totál idiótának érzem magam, mikor valami egész másról is ez jut eszembe. Ő jut eszembe. Látom a kihívást meg némi utálatot és ellenszenvet, ennek következtében pedig szinte kényszerítve érzem magam, hogy megpuhítsam... szelídítsem. Komolyan nem tudom, hogy tudja ennyire felkelteni az érdeklődésemet valaki, aki a szöges ellentéte a többieknek, ráadásul minden ízében gyűlöl engem.
- Öhm, már bocs, de ha jól tudom, én voltam itt előbb és te voltál az, aki rám tört. Minimum egy elnézéssel jössz nekem... vagy kiegyezhetünk másban is, amivel kiengesztelhetnél - újra somolyogni kezdek, az agyam rákapcsol valami sokkal veszélyesebb témára, amiben jóval kevesebb ruhát viselünk ennél - Mindegy. Ne aggódj, már itt sem vagyok és bujkálhatsz tovább! - vonok vállat és szándékosan megyek felé, majd lépek el mellett, hogy karom súrolja karját.
Mikor a kilincsre simítom újra tenyeremet és megnyitnám az ajtót, rá kell jönnöm, hogy zárva van. Erősebben tolom meg, hátha csak beragadt, de ismételten nem sikerül elérnem célomat. Harmadszorra már vállammal feszülök neki az acélajtónak, de próbálkozásom vége hasonló, mint eddig.
- Oké, vicces lány vagy. De tényleg - csóválom fejemet mesterkélt vigyorral, aztán Spencer felé fordulok - Nyisd ki! Nem vagyok vevő erre a csiribú-csiribára, főleg nem suliidőben - a hangom élesebb, komorabb és láthatja, hogy egyáltalán nem viccelek. Nincs ínyemre, mikor valaki szórakozik velem, pláne ha azt épp egy nő teszi. Pláne, ha az a nő pont Spencer!

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Felszökik szemöldököm, mikor ezzel a piti kis hazugsággal próbál meg etetni, ami nemhogy foghíjas, de még csak nem is reális. Ms Laine aligha lehetne két helyen egyszerre így az, hogy őt küldje el, miközben velem van órája - lehetetlen, sőt több, mint lehetetlen. Mindeközben nem válaszolok semmit hazugságára, mert kényelmetlenül érzem magam, amiért nem sikerült megtalálnom, pedig valósággal az orrom előtt volt az apró tárgy. Ami viszont roppant mód izgatni kezdi a fantáziámat, hogy akkor Spencer miért van itt. Miért ilyen feldúlt és miért rohant? Tényleg menekült, ebben biztos vagyok és szinte senki nem tudná a bemesélni nekem, hogy nem bujkálni jött. Igenis menedék után kutatott, az már más dolog, hogy a kémia szertár ebből a szempontból kifejezetten rossz ötlet. Amatőr - csupán ennyit jegyzek meg magamban.
- Hát, ha ennyire sürgős, hogy rohanni kell érte... Oké - vállat vonok, nem akarok makacsul belekötni ebbe az általa tökéletesnek hitt hazugságba. Had higgye, hogy bevettem és hogy az orromnál fogva vezethet. Úgyis kevesen sejtik, mennyire éles eszű srác vagyok. Spencer pedig még kevesebbet tudhat rólam, elvégre megvannak az előítéletei velem kapcsolatban, amik nem kimondottan érdekelnek.
A szája vonalát figyelem, az állkapcsa metszetét és magamban megjegyzem, hogy bizony nem csak a teste az, ami felhívja magára a figyelmet. Na meg azok a rubinvörös tincsek! Ó, ölni tudnék azért, hogy egyszer közéjük szánthassak ujjaimmal. Már amikor először megláttam, úgy gondoltam, hogy különleges már csak a megjelenése miatt is, de azok után, hogy így ellenáll nekem és minden porcikájával azt sugallja, hogy egy undorító szemétláda vagyok... nos, bennem van a bizonyítási vágy. Bizonyítani akarom, hogy mindezek ellenére is megkaphatom, ha akarom, bár távol álljon tőlem, hogy elcsavarjam a fejét ripityára törjem a lelkét. Sosem voltak ilyesmi szándékaim, az már más tészta, hogy olykor rosszul sültek el a dolgok.
- Ó, szóval nem kedvelsz... - megdörzsölöm államat, mint aki nagyon gondolkozik - Azt hallottam az ellentétek vonzzák egymást. Szerintem jók lennénk együtt, Westwood. Egy órácskára legalábbis biztosan - szenvtelenül rákacsintok, majd figyelmem újra az ajtóra terelődik.
Nem tudom, higgyek-e neki. Valóban, kicsit nehézkes számomra elhinni, hogy épp így akarna keresztbe tenni nekem, hogy egy légtérbe zár minket. Nem szimpatizál velem, nem is akar lépéseket tenni annak érdekében, hogy barátkozzunk, szóval ez alapján, amit imént mondtam színtiszta hülyeségnek tűnik. Idegesen túrok hajamba, nincs ínyemre itt tölteni ezt az egy órát és szópárbajt vívni ezzel a lánnyal, aki látszólag minden sejtjével undorodik tőlem. Komolyan nem értem őt, meg hogy mi játszódhat le a fejében minden egyes alkalommal, mikor meglát.
- Ezzel nem vagy egyedül. Akkor viszont azt hiszem, ránk húzták a reteszt - biccentek az acélajtó felé és átkozom azt az idiótát, aki kívülre is reteszt épített az ajtóra. Mi a halálnak kell az oda?! - Ha hatalmamban állna, már itt sem lennék. Tudod, én voltam az, aki le akart lépni... Én nem bújócskázni jöttem. Különben meg, simán kinyithatnád valami abrakadabrával. Vagy ilyesmit még nem tanítottak a bosziképzőben? - ráncolom homlokomat értetlenül.
Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám kinyitni. Amikor nekifeszültem, éreztem, hogy az izmaim szinte elernyedtek minden egyes próbálkozásnál... Mintha semmit sem ért volna, amit csináltam és ez talán azért lehet, mert a legerősebb anyagokból eszkábálták ezt az intézményt. Tehát mit tehetünk? Várunk, míg nem téved ide valaki és kiszabadít? Vagy ugorjak ki az ablakon? Ó, igen! Az ablak.
- Jézusom, eddig miért nem jutott eszembe? - forgatom szemeimet és sóhajtok, majd odasétálok az első ablakhoz. Könnyedén nyílik tenyerem alatt a kilincs, a levegő pedig azonnal beszökik a szertárba - Egy emelet. Nem halok bele... sőt, szerintem semmi bajom nem lesz. Két opciód van, Westwood: megvárod, míg lemegyek, aztán feljövök és megpróbálom kinyitni a reteszt, bár arra nincs garancia, hogy ki is tudom nyitni. Ha jól tudom, kulcs kell hozzá és mire megkeresek egy tanárt is, akinek van egy... Szóval, komplikált, de nem lehetetlen. A másik meg, hogy ugrasz utánam és én... majd elkaplak lent. Gyorsabb, egyszerűbb, kevésbé fárasztó vagy időigényes. Persze, ahhoz bíznod is kellene bennem... gondolom - csibészes vigyor kúszik fel ajkaimra és mellkasom előtt összefont karokkal nézek rá, mérem végig tetőtől talpig. Igen, azt hiszem, elbírnám, ha több méter magasból érkezne a karomba.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Szavai még nagyobb bizonyságot adnak arról, hogy nem akar itt lenni. Nem velem. Soha, semmilyen körülmények közt, és minden tőle telhetőt megtenne - ha módjában állna -, hogy ne legyünk egy helyiségben. Nem tudom, hogy sértőnek találjam mindezt vagy tekintsem újabb kihívásnak? Biztos, teljesen biztos vagyok benne, hogy egyszer még könyörögni fog azért, hogy ugyanilyen szituációba kerüljünk és ne tudjunk menekülni egymás elől. Jól lehet, nem is akarunk majd.
Érdekes gondolataimat távol akarom tartani magamtól, ezért nagyokat pislogva kergetem messzire őket. Nem szabad ezt csinálnom, mert a végén még én leszek az, aki térden állva kuncsorog majd egy éjszakáért. Nem az az ember vagyok, aki ilyesmire képes lenne egy nőért... bármelyik nőért, legyen az akár Spencer Westwood, aki talán a kelleténél jobban aggódik a lelki világa miatt. Nem török szíveket, ha nem muszáj.
- Oké, vettem, nem te voltál. Téma lezárva - sóhajtom és rázom meg fejemet, mert kicsit kezd bosszantani, hogy ennyire ódzkodik attól, hogy a közelemben legyen meg egyáltalán bármi mást is csináljunk együtt. Mi van, tetves vagyok... vagy bolhás? Ó, jesszus, röhögni támad kedvem, ha ebbe belegondolok.
A párkányra támaszkodok, ránehezedek, hogy nem-e instabil és nem tudok megfelelően elrugaszkodni. Az hiányozna csak, hogy pofára essek és összetörjem magam. Persze, pár órán belül meggyógyulnék, ha csak nincsenek súlyos töréseim, de jobb óvakodni az ilyen helyzetektől - amikben hülyét csinálhatok magamból Spencer előtt. Na nem mintha egyáltalán érdekelne, mit gondol...
- Nem kell bíznod bennem. Én csak azt mondtam jó lenne, ha bíznál, mert legalább nem remegő kocsonyaként ugranál le és nem folynál ki a karjaimból. Ennyi - vállat vonok - Várhatsz, ha akarsz, én megyek. Különben meg, nem azt mondtad, hogy ha lehetőséged lenne rá, már nem itt lennél? Segítek. Pár perc és megszabadulsz tőlem - sértődöttség vagy harag? Nem tudom eldönteni, melyik süt hangomból, de nem foglalkozok vele túl sokáig. Ha tovább maradok vele egy légtérben, komolyan bosszús leszek, mert ezek a megjegyzések nem tesznek jót az önbizalmamnak.
Felguggolok a párkányra, közben erősen szorítom az ablakfélfát, hogy még az ujjaim is belefehérednek. A világért sem mondanám el Spencernek, de van bennem némi félelem azt illetően, hogy rosszul érkezem. Csupán egy emelet, de a gyomrom ettől is dió méretűre zsugorodott. Alsó ajkamra harapok, vállam fölött hátrapillantok Spencerre. Mély levegő, majd elrugaszkodom és... zuhanok. A levegő elsüvít mellettem, a másodpercek percekké lassulnak, közben a szívem vágtázik mellkasomban. A következő pillanatban talpam hangosan dobban, amint földet érek, jobb kezemmel a fűben támaszkodok és lihegek, mint egy... kutya. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, mennyire remeg oldalam mellett lógó karom. Ajkaimra viszont diadalittas mosoly kúszik, mire felegyenesedek és felpillantok az ablakba, Spencerre.
- Úgy érzem, Supermannek vetélytársa akadt - büszke vagyok magamra, hát persze, főleg, mert eddig még nem volt alkalmam próbára tenni természetfeletti képességeimet ember alakban... Dorianként - Gyerünk, Westwood! Itt vagyok, elkaplak - fülig ér a szám, nem tudok nem szórakozni azon, hogy mennyire fél bízni bennem és mennyire tart attól, hogy nem kapom el.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Látom, amint bátortalanul a párkányra áll. Látom, hogy nincs rajta cipő... hogy az alsó ajka megremeg... hogy nem bízik bennem. Basszus, Spencer, ne most rezelj be! Izgalma és félelme rám is átragad, mert tudom, hogy ha elejtem, akkor komolyabb baja is eshet annál, mintha én bukok orra onnan fentről. Tudom, hogy egyes boszorkányok roppant erősek és hatalmasak, de egy: ő még nincs azon a szinten, kettő: fizikálisan sérülnek, jobban, mint mi. Tehát ez a kis esés... aprócska bénázás a részemről és kitörheti azt a csinos kis nyakát. Az én lelkemen száradna az egész és örök életemre bűntudatom lenne. Nem azért, mert Spencer Westwoodot nyomorítanám meg, hanem mert egyáltalán valakinek... bárkinek életre szóló sérülést okoznék! Kuss! Nem lesz gond, Dorian. Belső supermanem csitítja ezt a remegő, szűkölő kutyát, aki feszült gondolatokkal idegesít.
Összeszorítom állkapcsomat, minden négyzetcentiméterét felnyalábolom tekintetemmel és követem egészen fentről, le addig, míg a közelembe nem ér. Gyorsabb esésnek tűnik az enyémnél, pedig tudom, hogy szinte ugyanolyan tempóban érkezhet. Talán csak a remény, hogy nem kell ezen túlesnem, próbál rémisztgetni a gyorsasággal. Izmaim befeszülnek a hátamban, a combomban, a karjaimban. Az egész testem merő görcs, mégis olyan sziklaszilárdnak érzem magam, hogy egy buldózer sem tudna letúrni erről a pályáról.
Halk, könnyed puffanás. A testem ennél jóval nagyobb súlyt is elbír, ezért Spencer pihekönnyűnek érződik a vártnál. Még mindig szoborrá dermedve állok. Elkaptam. Nem hagytam lezuhanni. Tényleg hős vagyok. A farkasom vonyít örömében, boldogan csaholva konstatálja, milyen jól szerepeltem.
- Mondtam, hogy elkaplak - a hangom jóval halkabb, mint azt szeretném. Összezavar forró lehelete a nyakamon... arcélemen... államon. Libabőrös a hátam és a karom egyaránt - Szívesen - ennyit sikerült kinyögnöm és azon kapom magam, hogy nem eresztem.
Nem akarom letenni. Nem akarom csökkenteni köztünk a távolságot és nem akarom, hogy itt hagyjon vagy hogy folytatódjanak a csipkelődések. Ártatlannak és... szelídnek - pontosan - tűnik ebben a percben, mintha bármit csinálnék, most nem lenne ellenére és mintha könnyű dolgom lenne. Ugyanakkor tudom, hogy én is képtelen vagyok mozdulni, cselekedni, bármi értelmeset szólni.
- Khm, el fogsz késni óráról - visszakapcsol az agyam, az érzékeim szintén és farkasom újra óvakodva morog a boszorkányra, aki bármelyik pillanatban tehet egy rosszmájú megjegyzést rám vagy arra, aki vagyok csak mert azt hiszi, ismer - Az üvegcipellőket nekem akarod itt hagyni? Tudom, hogy imádsz menekülni - pimaszul vigyorgok, közben lehajolok a cipőiért, felveszem őket a földről és felé nyújtom. Acélkék tekintetemet ráemelem és az ő sárkánypikkely zöld szemeibe fúrom. Émelygek tőlük.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Még mindig kalapál a szívem, ráadásul túllépte a sebességhatárt és így könnyen kiugorhat a torkomon. Nagyot nyelek, de ez sem segít, mert hatalmas gombóc van az útban. Izzad a tenyerem. Egy kicsit. Na jó, valójában olyan izgalom lett úrrá rajtam, mint mikor kiskoromban rossz fát tettem a tűzre és én tudtam ugyan a bűncselekményről, de az még nem derült ki. Már csak az a hülye ajakrágcsálás hiányzik, amit már ezer meg egy embernél véltem felfedezni, mint rossz szokást, ha zavarban van. Szerencsére, ez nálam még nem ütközött ki és remélem soha nem is fog. Nem is engedhetném, hogy Spencer elérje ezeket a tüneteket nálam, mert látom, hogy Klausszal is mit tesz Heloise. Szinte felemészti belülről szegény srácot a szerelem... vagy legyen az bármiféle érzelem is, amit a lány iránt táplál. Nem jó dolog. Fertőző. Legközelebb azon kapom magam, hogy én is egy lány miatt lógatom az orrom, aki akár tud róla, akár nem, rendelkezik fölöttem... a hangulatom fölött... az érzéseimről már ne is beszéljünk! A magam ura akarok lenni és nem szeretném hagyni, hogy tönkretegyen az ellenkező nem.
- Megvagy? - kérdezem, mikor bizonytalanul felé kapok, nehogy még a földön is hanyatt essen. Megfordul a fejemben, hogy az én közelségem részegítette meg így, de azonnal elvetem az ötletet. Nem szabad elfelejtenem, hogy ő immunis rám - Jó, akkor ne menj! Egyébként, még van vagy tíz percünk. Szóval nem olyan mindjárt még az... - fölöslegesen dumálok, de úgy érzem, valamit mondanom kell, amivel beleköthetek és ezzel eltüntethetem a fejembe szökő gondolatfoszlányokat, amik nem helyénvalóak és amiktől simán sérülhetek később.
A szemöldökét vonogatja, ami több, mint flegmának tűnik a részéről, azonban nem szólok érte. Megjegyzem magamnak... lefotózom csak úgy a fejemben és ezzel is egyel több okot adok magamnak, hogy miért nem kellene nekem: gyűlölöm, ha egy lány a magas lóról beszél velem. A flegmaság pedig az ellenségem. Csináld csak, Westwood, had utáljalak! Belső farkasom morog, vicsorít, undorodni akar a boszorkánytól. Többé-kevésbé sikerül neki.
Elveszem tőle a bunsen-égőt, ujjaim ujjaihoz ér és... basszus, ennél hatalmasabb klisét el sem tudnék képzelni, amitől a vérnyomásom az egekbe ugrik. Már csak az a közhelyes csókjelenet kéne és végképp felakaszthatnám a régi Doriant, aki hetente váltogatja a partnereit és nem horgonyoz le egy lánynál. Gyorsan elhúzom a kezemet és megforgatom tenyeremben a kis tárgyat.
- Kösz... de megtaláltam volna magamtól is - vállat vonok - Hamar nyitottál be, megzavartál a keresgélésben - engedek magamnak egy halvány mosolyt, de jóval halványabb, mint azt bárki képzelni. Inkább amolyan zavarleplező mosoly ez, amiért szerencsétlen módon nem találtam ezt a hülye égőt.
Most én vonom fel a szemöldökömet, mikor megkér arra, hogy ne mondjam el ezt az incidenst - és a másikat se - senkinek. Komolyan MEGKÉRT valamire és nem pedig parancsolta? Vagy fenyegetett? El sem hiszem. Kaján vigyorom tündököl arcomon és az istenért sem tudnám letörölni onnan, főleg mert Spencer Westwood az, aki durván szólva, könyörög nekem. Sokba lesz ez neked, kislány. Hajamba túrok, ezúttal meglepettségem jóvoltából, mert kissé hihetetlen és egyáltalán nem reális a helyzet.
- Hm... alku szaga van a dolognak, Westwood. Tudod, a mai világban semmi sincs ingyen - teszek egy lépést felé, bár elég bátortalan ahhoz képest, milyen határozottnak szántam - Mit kapok cserébe, ha lakatot teszek a számra? Megvan a véleményed rólam... ahhoz mérten kellene kitalálnunk valamit. Valami kedvemre valót - tűnődök és felvonom szemöldökömet, kíváncsian mérve végig óvatos vonásait, melyeken a könyörgés látszata már teljesen felszívódott.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Keskeny vonallá préseli ajkait. Tehát felbosszantottam - ez jó, több, mint jó. Farkasom vonyít, csahol örömében, amiért ilyen sikereket érek el és amiért ki tudom hozni a sodrából. Különösen szép, amikor ilyen bosszús. Imádom, ahogy megrándul szája sarka és hogy legszívesebben képen törölne. Nem tudom, mi a következő lépést, nem tudom, mi jár a fejében és mit fog kitalálni, de már csak a gondolata annak, hogy beleegyezik valamibe, ami az én fejemben született, teljesen beindít, sőt mi több, bátorít. Már önmagában az is adja alám a lovat, hogy olykor látom meginogni abban a páncélzatban, amit azért "visel", hogy ellenállhasson nekem. Hogy könnyebben ellenállhasson, mert tény, hogy senki sem bírja sokáig, eddig legalábbis még nem találkoztam lánnyal, aki ne adta volna be egy idő után a derekát.
Bennreked a levegő tüdőmben, mikor közelebb lép és keze végigszalad rajtam. Itt... ott... és amott. Mindenem megfeszül, alsó ajkam pedig megremeg. Túl közel van, túlságosan befolyásolja minden porcikámat már csak azzal, hogy megérint. A tarkómon égnek merednek az apró hajszálak, ahol az imént végigsiklott tenyere, aztán lefelé indult a gerincemen.
- Aha... - kiszökik a levegő ajkaim közül és serényen bólintok, hogy ezzel is sürgessem, bármi is következzék ezután - Szeretek... szeretek irányítani - mosolykezdemény rándul ajkaimon, de csak futó pillanatig csupán, mert egészen rákoncentrálok közelségére és követem testem rezdüléseit, amelyek próbálnak összhangba kerülni az ő testével.
Kezem már épp megindulna dereka felé. Közelebb akarom húzni, nem elég belőle és mégis több, mint amire számítottam vagy mint amit valaha vártam. Megfeszül az állkapcsom ajka közeledtekor és érzem a hasfalam környékéből kiinduló, ágyékom felé toluló vágyat és reszketést.
Üvegszilánkok zajaként cseng bennem a kép, amint összezúzza ezt az idillt nevetésével. Ráncolom a homlokomat, karomat pedig leeresztem oldalam mellé, mert eddig esetlenül tartottam dereka felé közelítve azt. Elhúzta előttem a mézes madzagot, most meg hoppon maradtam. Belső farkasom újra vicsorog, szét akarja tépni a boszorkányt, amiért szórakozik velem. Velünk.
- Megegyeztünk - préselem ajkaim közt és habozás nélkül húzom magamhoz közel, közelebb, mint azt el tudná képzelni bárki is.
Ajkaim követelőzően tapadnak ajkaira, kicsit bosszús vagyok és reménykedem benne, hogy kellemetlen számára a helyzet. Remélem, hogy most úgy érzi, mintha eladta volna nekem magát egy apró titok megtartásáért cserébe. Remélem egynek érzi magát a sok közül és remélem, hogy bán minden egyes percet, amit a társaságomban töltött, mert ez azt jelenti, hogy sikeresen bosszút álltam, amiért a... nos, a farkamnál fogva próbált vezetni.
Minden tervem ellenére beleveszek a csókba, ruháját görcsösen szorító ujjaim ellazulnak, tenyereimet rásimítom csípőjére és émelygek az orromba szökő kellemes illattól, ami körbelengi az egész lányt. A többet-és-többet érzete elmúlik, jelen helyzetben kiélvezem azt, amit kaptam és amit önként ajánlt fel - vagy legalábbis saját kútfőből merítette az ötletet.
- Akár... kérhetnék kettőt is - szinte sípol a tüdőm, ahogy kifújom a levegőt, eltávolodva pár milliméterre ajkaitól.
A franc sem gondolta, hogy ilyen lehetetlenül jó lesz ez. Farkasom félrehúzódik az útból, megadóan húzza be fülét-farkát és lecsillapodik.

This could be perfect
but we won’t know unless we try

Zavar cikázik át az arcomon, mert túl hamar bontakozik ki a pillanatból. Az izmaim mintha görcsbe rendeződnének, mindannyian sajogni kezdenek és hiányolják a közelemből Spencert, ugyanakkor sejthettem, hogy ez lesz. Már csak azt bánom, hogy nem én voltam az, aki megtörte a varázst és darabokra törte a pillanatot. Ha már valaki pofára akarja ejteni a másikat, akkor én legyek az a valaki. Akár megérdemli ez a boszorkány, akár nem... fenn kellett volna tartanom a megtörhetetlenség látszatát, de elcsesztem. Nyíltan vállalom, hogy hagytam ennek a nőnek, hogy az orromnál fogva vezessen és utálom magam, amiért ekkora hatással van rám a női nem és annak minden szépsége. Ügyetlen, figyelmetlen és mohó voltam. Túl sokat akartam egyszerre és Spencer is láthatja világosan, miket csalt ki belőlem a közelsége. A pokolba vele!
- Alkuról volt szó, tartom a szavam - sietősen dugom zsebre kezeimet és próbálom elfelejteni az iménti pillanatot és azt, hogy ezerrel vert a mellkasomban a szívem - Nem mintha különösebben érdekelne, ki elől és miért menekülsz. Jobb dolgom is van annál, mintsem rólad pletykáljak mindenfélét - megrázom fejemet, halk sóhaj szakad ki belőlem, ami tulajdonképp már egy ideje kikívánkozott tüdőmből. A feszültség távozott, kezdem újra a réginek érezni magam és ez felszabadít, sőt bátorságot ad.
A lacrosse pálya felé irányul tekintetem. Egy acélkék szempár, amint a frissen nyírt gyepet pásztázza... magamba szívom illatát és elhatározom, hogy amint lesz lehetőségem, kijövök pár órára és magammal csalom Klaust is, hogy akadjon társaságom. Szám sarka azonban kelletlenül megrándul, mikor Spencer újra megszólal. Düh és fájdalom elegye kaparja koponyámat belülről és érzem ezt a keserű, epés ízt is a számban.
- Gyűlölsz, de bármikor közelebb lépek hozzád, megugrik a vérnyomásod és majd kiugrik a szíved a torkodon. Naná, hallom minden egyes dobbanását - merően próbálom tartani a szemkontaktust. Szép is lenne, ha farkasként nem hallanám - A csók pedig kétemberes móka, tudod. A kelleténél jobban benne voltál, Westwood. De lényegtelen. Felejtsd el, hogy bármit is akartam tőled! - lazítok tartásomon, csak most veszem észre, mennyire nekifeszültem mondandómnak és hogy még a kezeim is ökölbe szorultak.
Hátat fordítok Spencernek, több időt nem vagyok hajlandó rászánni és a gyerekes játékaira. Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm, ha szórakoznak velem és húzzák az agyamat. Kell... vagy nem kell. A kettő közt nincs teketóriázás, mert könnyen megunom a várakozást. Spencer alattomos módon fúrta be magát a fejembe és próbál az idegeimre menni, amit nem hagyhatok.
A lacrosse pálya felé veszem az irányt, egyenesen az öltözők felé masírozok, hogy magamhoz vegyem a felszerelést és levezessem a hirtelen és egyben kéretlen feszültséget, amit a boszorkány által kaptam.

JÁTÉK VÉGE! IMÁDLAK, BÉBI