Ana & Ben

Az, hogy újra az élők között mondhatom magam szerelmemnek, Lucy-nak köszönhetem. Az életét áldozta rá, hogy engem visszahozzon, ami miatt én köteles vagyok ezt kihasználni. Bár nem sok értelmét látom az életnek nélküle, nem engedhetem meg magamnak, hogy csak eldobjam a tőle kapott ajándékot. Úgy hiszem annyit megérdemel, hogy ne a semmiért adta oda életét. Megpróbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak, nem feledve a régit, de boldogan leélni az új életem. Hatvan évig voltam halott, az emberek félelme miatt a boszorkányoktól. Igazából őket tartom a felelősnek mindenért amit elvesztettem. Viszont nélkülük talán rá se találtam volna Lucy-ra. Ha akkor nem menekülök ki az erdőbe, talán azt a kis időt se tölthettem volna vele. Szóval habár ők a hibásak minden szörnyű dologért, ami életemben történt, az már a múlt zenéje. És én nem olyan vagyok, aki azért gyűlöl valakit mert egy bizonyos fajhoz tartozik. Szóval hiába tették velem őseik, amit tettek, én emiatt nem bélyegzem meg őket úgy. Szerintem nem az a lények, hogy hova tartozol, lehet ember, vérfarkas, vagy akár vámpír. Ami igazán számít az nem az, hogy minek születtél... hanem, hogy mi vált belőled.
Már hatvan év telt el halálom óta, ami alatt rengeteg dolog megváltozott. Ami a legszembetűnőbb volt számomra az azok az autók, amik mostanra sokkal gyorsabbak és hát veszélyesebbek lettek. Ezt akkor fedeztem fel, amikor szétnézés nélkül akartam átkelni az úttesten és majdnem elcsapott az egyik. Akkor még ott vannak azok a kis műanyag dobozok is, amikkel a legtöbb ember járja az utcákat. Nem igazán tudom mire valók, de be kell szereznem egyet nekem is. Már abban az időben sem voltam nagyon a város közelében. Nem érdekeltek nagyon a fejlődésben lévő dolgok, hisz a legtöbb időt az erdőben töltöttem, ahol a Lucy nagymamája lakott. Csak párszor merészkedtem ki, de amikor élelemért küldtek, de akkor is vigyáznom kellett, hogy senki fel ne ismerjen. Ezáltal pedig, hogy már akkor sem volt túl sok közöm a városi élethez, csak még nehezebb lesz ebben az évszázadban a beilleszkedésem. Főleg azt nézve, hogy tejesen egyedül vagyok. Nincs senkim ebben az új világban, aki kicsit is segítségemre lenne. Fogalmam sincs mi tévő legyek...
Ilyesféle gondolatok járták át a fejem miközben otthagytam, az egyik sikátort, ahol arra az estére húztam meg magam. Majd csak elindultam végig az utcákon, nézelődve és ismerkedve az újdonságokkal. Bármerre néztem csak furábbnál furább dolgokat láttam a kirakatokban. Aminek nagy részéről még azt sem tudtam mire valók, de azért érdekesek voltak. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki egy játékboltba csöppent. Mindent mosolyogva és érdeklődve csodáltam meg, ami miatt mindenki elég furán nézett rám. Bár lehet, hogy az az öltözékem miatt is lehetett, hisz mindenkin valami újfajta ruha volt. Amilyet még pénz hiányában nem igazán sikerült beszereznem. Rajtam még mindig a régi rongyaim voltak, ami miatt mindenki megbámult. Itt még a lopás is sokkal nehezebb, mint akkoriban, ezek az újkori emberek még azt is kiszúrják, amit senki nem is látott.
Ez után Úgy gondoltam inkább itt hagyom az őket  és kimegyek oda, ami még az évek alatt sem sokat változott. Ez a hely pedig az erdő, ami bár az évszakok által minden évben változik. De végül mégis ugyan olyan marad. Az ottani utat járva emlékeztem vissza a régi itt töltött időkre. Elmentem a öreg tölgyhöz, ami még ennyi idő elteltével is állt. Sok időt töltöttem itt Lucy-val, sok boldog pillanatot, amit sosem feledek el. Majd ez után elsétáltam a régi kunyhókhoz, aminek már csak a hűlt helyét találtam. Azt ugyanis még halálom előtt felgyújtották... Sok jó érzés tört felszínre az erdőt járva, úgy ahogy sok fájdalmas is. Még is sokkal jobban éreztem magam itt, mint a városban a sok furcsa emberrel. Én ugyanis nem tartozom ebbe a világba, nem tartozom közéjük és nem tudom, hogy tudnék ezen változtatni.