Fülledt meleg nyári este volt, hatalmas viharfelhők gyülekeztek az égen eltakarva a Holdat. Minden sötétségbe borult, mindössze néhány utcai lámpa adott kevéske fényt. Ami mégis csak több volt, mint a semmi de ahhoz már nem elegendő, hogy az épeszű emberek ne nézzenek riadtan a hátuk mögé minden második léptük nyomán. Meghúzódva egy sötétebb romos fal árnyéka mögött figyeltem az arra járókat, de egyik sem volt számomra annyira ínycsiklandó példány, hogy megtiszteljem őket azzal, hogy nyaki artériájukba mélyesszem fogaimat. Senki sem láthatott, de én mindenkit láttam, hallottam aki csak a közelemben volt. Nem is olyan távol tőlem hallottam egy patkány rágcsálását, amint az eldobott szemét között élelem után kutatott. Ironikus, de mindketten éhesen várjuk a jó szerencsénket, hogy valami ínycsiklandó falatra leljünk. Pár hosszú pillanatig figyeltem csak rá, aztán jelentéktelenné vált számomra. Tán csak nem fogom magam egy patkányhoz hasonlítani. Ragadózó vagyok nem pedig egy rágcsáló akit kedvem szerint eltiporhatok. Elmélkedésemből hamar vissza zökkentem a való életbe. Az esti szél kellemes illatot fújt felém, ami keveredett azzal a kénes szaggal ami vihar előtt érezhető. Egyre erősebben éreztem, amint közeledett felém. Lélegzet visszafolyva vártam ki, hogy egészen közel legyen hozzám. Ragadozó ösztöneim a másodperc töredéke alatt erősödtek fel, elrugaszkodva a faltól, ami eddig biztos búvóhelyet szolgált számomra indultam meg a mai vacsorám felé. Nem finomkodva ragadtam meg, hogy megízleljem vére ízét, már majdnem bele mélyesztettem fogaimat, de aztán... Bevillant honnan volt ennyire ismerős az illat. Meghőkölve engedtem el.
- Micsoda váratlan meglepetés. - Nem is számítottam rá. Mióta is nem találkoztunk egymással? Túl rég óta, mármint annyira régen biztosan, hogy női hiúságából adódóan nehezteljen rám. Ropogott cipőm talpa alatt a törmelék, mikor megtettem pár lépést, hogy szemtől szemben találjam magam vele. Elegendő volt pár röpke másodperc, hogy megállapítsam semmit sem változott.
- Ha nem ismernélek azt feltételezném rólad, hogy a megszállottam lettél és már annyira hiányoztam, hogy idáig követtél. - Karjaimat mellkasom előtt össze fonva léptem közelebb felé még egy lépést. Mikor már azt hittem, hogy az évek során annyi mindent átéltem, hogy engem aztán biztosan nem érhet váratlan meglepetés erre tessék. Ashley formájában kaptam egy kis meglepetés csomagot. Már csak azt lenne jó tudni, hogy kellemes vagy kellemetlen meglepetést tartogat számomra. Ezt nők esetében sosem lehet tudni, teljesen kiszámíthatatlanok, de ettől olyan érdekesek.

Már egy valamire való prédát sem tudok levadászni? Ch, kezdek kijönni a formámból. Ash, mámorító illata becsapta érzékeimet. Vagy talán pont az ellenkezője történt? Fene sem tudja már, egyedül az biztos, hogy az éhség egyre inkább eluralkodik felettem. Szárazabbnak érzem magam, mint a sivatag, de nekem is épp úgy szükségem lenne egy kis életadó vérre, mint a száraz talajnak az esőre. Ahogy egyre inkább eluralkodik elmém felett a megszűnni nem akaró vér utáni való vágyam, egyre inkább nem számít, hogy kibe mélyesztem bele fogaimat, csak hogy vérhez jussak. Uralkodnom kell magamon, mert ha nem tenném most a borús ég alatt totemként felfelé emelkedve állnának a holttestek, amiket egytől egyik kiszipolyoztam.
- Nem igazán vágyok vámpírvérre, valahogy az embereké sokkal frissebb. - Ezzel is arra szerettem volna célozni, hogy túl állott lehet már a vére, hiszen hány gyertya is éktelenkedhet a születésnapi tortáján? Biztosan elég nagy torta kell, hogy mind ráférjen. Ami aztán legalább öt percen keresztül fújkálhat.
- Ahogy hallom te még mindig a múltban élsz, hiszen mi másért emlegetnéd a történeteket? Csak azt ne mond, hogy még mindig utánam epekedsz. - Tény, hogy párszor eljátszadoztunk egymással mikor éppen unalmas pillanataimat éltem. Ashley pedig valahogy mindig kéznél volt és nagyon adakozó kedvében találtam mindig. Nem volt nehéz bele vinni a rosszba, sőt volt hogy kiskutya tekintetével sóvárgott utánam, nekem pedig megesett rajtra a szívem. Na jó ez így elég morbidnak hat, inkább mondjuk úgy, hogy inkább hátsószándékaim vezéreltek.

Ashley mindig is értett ahhoz, hogy ott és akkor bukkanjon fel mikor a legjobban nem számítok rá. Most is ezt tette. Vajon mennyi esély van arra, hogy annyi év után egy ilyen lepusztult helyen botlunk egymásba? Nem hiszek a véletlenekben, azt sokkal életszerűbbnek gondolom, hogy követett, de akkor miért nem vettem észre? Na meg az illatát azért felismerhettem volna ha már itt tartunk. Még mindig ugyan azt a parfümöt használja, mint régen, érzem.
- Azt hittem szereted ha fáj. - Önelégülten vigyorgok rá, csak mert jól esik a vérét szívni, habár még mindig jobban jár azzal, ha csak így teszem.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? - Nem félek tőle, de azért már majdnem aranyos, ahogy előtte fitogtatja az erejét. Vagyok annyira naiv, hogy azt feltételezzem egy ujjal sem nyúlna hozzám, nem hogy még végezzen is velem. Túlságosan jól szokta magát érezni a társaságomban, hogy képes legyen kárt tenni bennem.  
- Néha jobb nem bolygatni a múltat. Nem elég régen találkoztunk ahhoz, hogy elfelejtselek. Mert pár apró ráncot leszámítva semmit sem változtál. - Hozom a szokásos formámat mondjuk rá, de azért a szokásostól jobban vissza fogom magam. Mert ha felszínre engedném valódi énemet ott kő kővőn nem maradna. Most pedig túl éhes vagyok ahhoz, hogy Ashleyt kóstolgassam.
- Tudod a vámpírok is tudnak váltózni. Néha nem árt a változatosság, képes gyönyörködtetni, neked is ajánlom. - Újabb gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, de nem szeretném beavatni a tényleges okokba, amiért vissza keveredtem ide.
- Nem szeretek nosztalgiázni, főleg akkor nem ha éhes vagyok. - Most is csak itt fecsegek vele, pedig legszívesebben már valami ehető finoma falat után sóvárognék. De hát az élet már csak ilyen, nem kívánságműsor.