Nos az én történetem kicsit különbözik a többitől. Az életem sajnos nem úgy alakult, ahogy azt szerettem volna. Ami még nem is lenne ritka manapság, de én sajnos már változtatni sem tudok rajta. Na, de ne haladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. A nevem Benjamin Wright, itt születtem Londonban, még a 20. század közepén. Gyerek koromban  apámmal éltem, ugyanis anyám belehalt, amikor engem hozott a világra. Ami miatt apám eléggé összetört lelkileg és engem okolt, mondván, hogy én vettem el őt tőle. Ezáltal pedig sosem igazán kezelt fiaként, csak nyűg voltam a nyakán, akit fel kellett nevelnie. De ennek ellenére én egész vidámnak mondható gyerek voltam. Habár nem volt szerető családom, de úgy gondoltam, ha már anyám az életét adta nekem, nem élhetem szomorúságban. Így hát minden rosszat félretéve, csak a jó dolgokra koncentráltam. Az iskolában is sokat bohóckodtam, tetszett, hogy meg tudok vele nevettetni sokukat. De egyikük sem velem, hanem inkább rajtam nevettek. Ugyanis miután abbahagytam már senkit nem érdekeltem, elvoltak ők a saját barátaikkal. Mindig is én voltam az a gyerek, akit kiközösítettek, de azért jót lehet rajta röhögni. Mivel apám miatt nem igazán szerettem otthon lenni, sokszor jártam ki a közeli játszótérre. De sajnos ott sem igazán találtam játszótársra. Habár volt pár gyerek, akivel elbeszélgettem, de amint a szüleik meglátták, rögtön elvitték mellőlem és ülhettem egyedül a hintában. Egy ideig fogalmam sem volt, miért teszik ezt, hogy miért bánnak velem úgy mint egy leprással. Aztán egy nap furcsa dolgot észleltem magamon, épp a házi feladatomat készültem megcsinálni. De amikor épp a tollért nyúltam, az hirtelen a levegőbe emelkedett. Nem hittem a szememnek, csak pislogtam pár percig, aztán mosolyogva néztem a lebegő tollat. Eközben lépett be apám, aki ami után meglátta a levegőben lévő tollat. Jól elvert engem és megparancsolta, hogy soha többet ne merészeljek ilyet csinálni. Nem értettem dühének okát, de természetesen szót fogadtam neki. Azonban habár én nem akartam, nem igen tudtam kontrollálni ezt a dolgot. Egyre többször jelentkeztek körülöttem furcsábbnál-furcsább dolgok, amikért engem okoltak, holott nem én tehettem róluk. Egy nap a suliba, az egyik óra szünetében, szokásosan az egyik gyerek engem szemelt ki. Csúnyábbnál-csúnyább dolgokat vágva a fejemhez ok nélkül, majd anyámat is a szájára vette. Ami már egészen feldühített és ez újra előhozta belőlem azt a furcsa dolgot. Az engem szekáló fiúra néztem, akinek a kezében lévő házi feladata lángra kapott. A tanárnő pedig végignézte az egészet, ami miatt teljesen kiborult. Elkezdett üvöltözni mindenféle dolgokat, többek között azt, hogy ő is ugyan olyan, mint az anyja. Majd csak botokkal elzavartak engem az iskolából és azt mondták még egyszer be ne merjem oda tenni a lábam. Persze ez miatt rosszul kellett volna éreznem magam, de már tudtam, hogy miért bántak velem úgy az emberek. Ez az incidens feltárta, hogy minden furcsa dolognak anyámhoz van köze. Ez miatt pedig már egészen más színben láttam a dolgokat. De sajnos az embereket csak még jobban feldühítette az iskolában történtek. Habár még csak 8 éves voltam, úgy gondolták mindenkire nézve fenyegetést jelentek. Aznap este fáklyákkal jöttek el a házunkhoz, hogy végezzenek velem. Először csak azt üvöltözték, hogy apám adjon oda nekik, majd ők elintézik a többit. Azok után, ahogy velem bánt az évek során, úgy gondoltam meg is fogj tenni. De nem így történt, ami miatt a csőcselék elkezdte lángba borítani otthonunkat. Apám azt mondta, hogy másszak ki a hátsó ablakon és fussak olyan gyorsan, ahogy csak tudok, be az erdőbe. Nem akartam otthagyni, amit ki is jelentettem, neki ő azt mondta, hogy később majd utánam jön. Így hát elkezdtem szaladni, majd amikor elértem már egy darabig, csak visszanéztem és láttam, hogy a házunk már teljesen a lángok martalékává vált. Habár mindig hittem apámnak, tudtam, hogy sosem fog utánam jönni.
Ezt követően pedig az erdőt jártam, fáztam és éhes voltam, amikor is egy kis kunyhó fényét láttam meg a közelben. Először azt gondoltam inkább elkerülöm, de aztán még is elindultam arra, hisz a hidegben biztosan halálra fagytam volna idekint. Félve kopogtam be az ajtaján, de félelmem el is illant, amit megláttam az ajtót nyitó személyt. Egy kb velem egykorú kislány volt, aki azon nyomban megtetszett nekem. A nagymamájával élt, aki szintén nagyon kedves asszony volt. Befogadtak magukhoz, ami nélkül nem is tudom meddig húztam volna egyedül. Nagyon megszerettem az nénit, Lucy-val pedig az idők során egyre közelebb kerültünk. Sokat jártunk ki az erdőbe ketten, nézni az állatokat, vagy épp fára mászni. Ami idő alatt azok az azelőtti fura dolgok is abbamaradtak. Viszont, amikorra 16 évesek lettünk, a nagymamája, aki szinte már az enyém is volt, megosztott velünk valamit. Ő jól tudta, amikor megjelentem az ajtóban, hogy ki fia is vagyok, tudta, hogy ki volt az anyám. Elmesélte nekünk, hogy ő mindketten különlegesek vagyunk, amit szüleinktől örököltünk. Elmondta, hogy ő nagyon jó barátja volt az én nagymamámnak, aki szintén boszorkány volt, ahogy ő is. Ezzel, hogy ezekre a dolgokra fény derült csak még közelebb hozott minket Lucy-val. Bár a nagymamája már tudott ezt azt, azt mondta magunktól kell felfedeznünk erőnket. Így hát ketten gyakoroltuk a mágiát, ami nagyon jó volt vele együtt. Egyre több mindenre jöttünk rá és használtuk is kedvünk szerint. Nagyon szerettem őt, ahogy ő is engem. Egy nap épp a régi tölgyfa tövében szerelmeskedtünk, amikor is furcsa zaj jött a kunyhónk felől. Az emberekhez még innen kintről is eljutott a hír, hogy lehet boszorkány lakik itt. A felgyújtott kunyhóra értünk oda, amit látva Lucy teljesen kitört magából. Hiába próbáltam visszatartani, az emberekre támadt. De sajnos túl sokan voltak, fegyverekkel és vasvillákkal jöttek, amiket nem éltünk volna túl. Szóval megfogtam Licy-t és elkezdtem vele szaladni a felénk repülő golyók és vasvillák elől. Ami sikerült is, hisz mi sokkal jobban ismertük az erdőt mint ők, így könnyű volt elmenekülni előlük. Majd már egy biztonságos helyre érve rogytam össze.
- Megölték a nagymamát... holott semmi rosszat nem tett, miért tették ezt? - mondta Lucy sírva és teljesen kiborulva, közben fel alá járkálva.
- Az emberek már csak ilyenek, nekik nem kell okot adni arra, hogy megvessenek. - válaszoltam Lucy-nak egyre gyengülő hangon, a földön feküdve, egy kőnek dőlve. Csak miután összeestem vettem észre a golyót a mellkasomban, amiből csak úgy ömlött a vér.
- Úristen, te vérzel. - látta meg a vérző sebet, majd szaladt oda hozzám. Csak leült és megpróbálta elállítani a vérzést, de már ő is tudta, hogy mindhiába.
- Figyelj rám, figyelj... - próbáltam lellálítni, hisz jó magam éreztem, hogy felesleges.
- Nem, nem, el kell állítani nem halhatsz meg, nem hagyhatsz magamra. - válaszolta sírva, még mindig a seb elállítására koncentrálva.
- Figyelj! Szeretlek, tudod jól, de el kell, hogy engedj. - mondtam neki arcára téve a kezem, szemébe nézve. Ami közben már egyre nagyobb hideget éreztem, valamint egyre gyengébbnek magam.
- Én is szeretlek, ezért sem vagyok rá képes. - válaszolta nekem, majd valami mágiát keresett a könyvében, de tudtam, hogy ilyenre nincs varázsige. A halált nem lehet kijátszani, mindig elveszi mit akar. Fájdalom már egyáltalán nem gyötört, testemet mindössze egyfajta megnyugvás járta át. Azt mondják a halálod előtt lepereg az életed a szemed előtt. De nálam csak a Lucy-val együtt töltött emlékek mutatkoztak meg. Ezt követően pedig egyszerre a hangok is elhalkultak körülöttem, ami után hamar sötétbe borult a világ.
Azonban az én drágalátos Lucy-m nem hagyta annyiban. Addig-addig bújta a varázsigéket és fejlesztette erejét, amíg rá nem jött, hogyan lehet valakit visszahozni a halálból. Még az sem érdekelte, hogy ezért fekete mágiát kellett alkalmaznia. Egész életét erre áldozta, holott azt kértem, hogy engedjen el. Szóval a halálom után 60 évvel egy eléggé sötét mágiát hajtott végre rajtam, ami nem csak, hogy rám, de rá is hatással volt. Ugyan a mágia sikeres volt, de elvette tőlem azt, ami miatt azelőtt meghaltam. Engem ugyan újra életre keltett, de őt elragadta mellőlem. De ami a legrosszabb, hogy jól tudta, hogy így lesz, hisz a halált nem lehet kijátszani. Az mindig elveszi amit akar...
Még csak egy pár nap telt el, hogy újra élek, de már vissza is szeretnék mászni síromba. Csak az éltet, ami akkor is, amikor anyám adta értem az életét. Bár semmi értelmét nem látom életemnek Lucy nélkül, miatta meg kell tennem. Hisz az sem megoldás, ha csak eldobom amit tőle kaptam és ezáltal a semmiért halt meg. Szóval megpróbálok élni ebben a különös és számomra teljesen ismeretlen új világban. Minden olyan más mint régen, a legtöbb ember fura műanyagdobozokkal járkál a füléhez tartva... Úgy tűnik sok mindenről lemaradtam.