Stop messing with my mind,
cause you'll never have my heart

A tény, hogy Faye az iskola falai közt van, nyomasztó. Több mint nyomasztó tudni arról, hogy bármelyik pillanatban előttem teremhet és megpróbálhatja telebeszélni a fejemet azzal, hogy sokkalta jobb dolgom lenne köztük, mint itt az intézményben. Tisztában vagyok vele, hogy szerintük ez nem élet, de én éppenséggel az ellenkezőjét vallom. Azaz, nem. Inkább azt vallom, hogy élet ez, de másféle. Talán szórakoztatóbb ott kint lenni és biztonságosabb is, mivel számíthatok rájuk, de az iskola túl sokat adott nekem már ahhoz, hogy most itt hagyjak mindent és mindenkit. Jó helyem van, normálisan bánnak velem és aligha kellene félnem tőle, hogy a titkom napvilágra kerül - itt mindenki tudja, mi vagyok és mit tehetek másokkal teliholdkor. Biztosítják a körülményeket, miknek köszönhetően nem kell uralkodnom a farkasomon, bár aligha tudnék. Olyankor Dorian teljesen elveszik bennem és küzdeni is képtelen vagyok a józan eszemért. Farkasösztönök... állati ösztönök. Semmi másom nem marad Dorianből.
Tulajdonképp nem szöktem ki az iskolából, elvégre szabad kijárás van. Vagy tévedek? Igen, biztosan tévedek, mivel itt is lehet kapuzárás. Kicsit dühít, hogy ennyire nem vagyok még tisztában azzal, hogy mennek erre a dolgok, de csitítom magamat, elvégre csak most érkeztem nemrég. Viszonylag új vagyok az intézményben és senki sem várhatja el, hogy rögtön mindent tudjak és az eszembe véssek. Tehát, kijöttem. A városba. Egyedül. Mindennek talán az egyedül részével van probléma, mert ha netalántán Dante felbukkan, könnyedén elcipelhet. Ellene esélyem sincs és valljuk be, Dantét igazán nem érdekelné a körülöttünk leledző tömeg. Hirtelen felbukkan lelki szemeim előtt az a több, mint másfél méter magas, fekete bundájú farkas hatalmas fogakkal és vicsorgó pofával. Bizsergés támad jobb vállam környékén, ahol a heg húzódik, melyet Dante ejtett rajtam körülbelül egy hónapja.
Egy üveg kólával a kezemben torpanok meg a London Eye előtt és összeráncolom homlokomat. Wow, sosem gondoltam volna, hogy valaha erre a helyre tévedek, ami valószínűleg a szerelmes párok epicentruma. Vigyorgok, magamon szórakozok és a saját hülyeségemen, mindenesetre beállok a sorba, mert ha már eljöttem idáig, szálljak fel erre a nyavalyás masinára. Gyerekkorom óta élek Londonban, de még soha nem jutottam fel rá. Azért, mert apámék az ilyesmit nem díjazták, miután pedig eljöttem tőlük a farkasharapásnak köszönhetően, jobb dolgom is volt annál, minthogy ezzel foglalkozzak. Az átváltozáson rágódtam és a folytatáson, hogy mi lesz aztán velem.
- Egyedül nem ülhetsz fel haver. Keress párt, vagy ne tartsd fel a sort! - felvonom szemöldököm a srác láttán, aki a haverjának tekint, pedig még soha életemben nem láttam.
Meglepetten konstatálom, hogy előttem egy lány lép fel az egyik kabinba. Mi van? Szóval ő mehet, én meg nem? Hamar rájövök, hogy a srác csak ki akar cseszni velem és nem elég, hogy tényleg idióta módjára bámészkodok itt egyedül, még le is járat az emberek előtt. A farkasom dühöng, ordít, vicsorog. Legszívesebben kettétépné ezt a szarházit.

Dorian and  Rebecca

Csodálatos érzés így ennyi idő után újra hallani a hangját. Már legalább egy hónapja nem beszéltem vele, azóta nem tudok róla semmit; hogy van, mi történik vele mostanában, merre járhat éppen. Valójában hiányzik. Nagyon. És ez nem is lenne annyira nagy baj, de a gond az, hogy ha nem is akarom beismerni, s félek bevallani magamnak, ő nem így viszonyul hozzám. Nagyon jól tudom, hogy tökéletes élete van nélkülem is, nem hiányzok neki. Örülök, hogy boldog, de.. annyira felcserélődtek a szerepek az idő múlásával. Én aggódom érte, én fojtom magamba az érzéseimet, hogy számára jó legyen, hogy ne érezzen bűntudatot, miközben ez teljes mértékben az ő dolga lenne. Ő a felnőtt, a szülő. Az apa.

Megpróbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha teljesen normális lenne, hogy ő Franciaországban tölti napjait, én pedig itt vagyok Angliában egy iskolában – ami valójában nem is nyújt teljes biztonságot – és a távolság ellenére sem vagyunk képesek tartani a kapcsolatot. Nem várom el, hogy naponta órákat fecsegjünk, olyan dolgokról, melyek igazából már nem is rá tartoznak, de lehet hogy bennem van a hiba, mert úgy gondolom, legalább hetente értesíthetnénk egymást hétköznapi – vagy nem hétköznapi – dolgainkról. Nem az a helyzet, hogy unatkozom; ez normális, szeretem ezt az embert, és jól esne ha legalább ennyire törődne velem. De nem. Ideje már megszokni, hogy ha havonta egyszer hív, az jó, és örülni kell neki.
- Szia apa, tudod, hogy nagyon-nagyon hiányzol már, és.. – veszek nagy levegőt közben – ..rég nem beszéltünk, de emlékszel még, hogy megígértem, küldök majd néhány képet a London Eye-ról? Nagyon tetszett neked és Amber-nek is és megígértem, hogy valamikor majd megörökítem nektek. Szóval ma készítek néhány fényképet, ígérem a legjobb fotós énem fog most felszínre kerülni. Tetszeni fognak a képek, tudom. Ha elkészültek, küldöm is őket postán. Kíváncsi vagyok, mit fogsz majd szólni hozzájuk. Szeretlek, alig várom már, hogy újra találkozhassunk. Puszillak titeket! – fejeztem be mondanivalómat az üzenetrögzítőnek. Akartam hívni apát, nem mondhatom, hogy nem próbáltam, de nem vette fel. Ki volt kapcsolva.  Jobb, mintha kinyomott volna.. Bár a legjobb lett volna hallani, ahogy válaszol is, nem csak egy robotnak beszélni, de remélhetőleg visszahallgatja és várni fogja majd a csomagot. Bár őszintén, még mindig olyasmi cikázik az agyamban, hogy továbbra sem érdeklem, se én, sem a fényképeim. Én megpróbáltam.

Egyszerű krém inget választottam, kék farmert, s az összeállításhoz illő magassarkút és táskát. Nem akartam elegáns lenni, inkább laza, de stílusos. A fényképezőgépet a táskába tettem, s úgy éreztem, ideje indulni, apa nem várhat sokáig, a képeknek minél hamarabb el kell készülniük, s a postán, majd a legfontosabb ember kezeiben kikötniük.
Amint odaértem a London Eye-hoz, vettem egy jegyet, majd beálltam a sorba. Egy pillanatra nem is értettem, mit keresek itt, bármerre néztem szerelmespárok nyalták-falták egymást. A jobb oldalamon levő padon, előttem a sorban, s a fent lévő kabinokban. De legalább a fényképezőgép majd elvonja a figyelmem..

Stop messing with my mind,
cause you'll never have my heart

Nyugtalanul nézek hátam mögé és próbálok keresni valakit, akit felrángathatok magammal. Mert tulajdonképp mindegy ki az, amíg elég csinos hozzám és már ki ne akarna éppen velem felülni erre a szerkezetre? Nyílt titok, hogy nagy hatással vagyok a nőkre és egy szavamra képesek lennének bemászni abba a kabinba mellém, attól függetlenül, hogy teljesen idegen vagyok számukra. Igyekszem nem törődni az engem sürgető sráccal, aki arra próbálja felhívni a figyelmemet, hogy hátra kéne állnom a sorban, hacsak nem találok magam mellé valakit, de gyorsan. És egy pillanat múlva már hatalmas vigyorral az arcomon masírozok három emberrel hátrébb.
- Collins! Épp jókor - csattanok fel vigyorogva és megragadom csuklóját, bár ügyelek rá, hogy kellőképp finoman tegyem azt, mert a legkevésbé sem szeretném, hogy nehezteljen rám azért, mert durva vagyok vele. Nem szokásom, gyengéden bánok a nőkkel. Mindegyikkel - Megfelel a hölgy? - vonom fel szemöldökömet a srácot szuggerálva, majd visszavezetve tekintetemet Rebeccara.
Természetesen felkészülök rá, hogy kiakad, esetleg pofán vág, amiért így előrerángattam, de nézzük szembe a tényekkel: ő is jól jár meg én is. Amellett, hogy csodás kilátást nyújtok majd számára, még nem is kell sorban állnia, plusz kifizetem a jegyét, mert ez a legkevesebb, ha már párként ülünk fel. Kicsit előreszaladok az eseményeket illetően, merthogy egyenlőre csak a bejárat előtt toporzékolok és a srác sem igazán hiszi, hogy Rebeccanak tényleg kedve van velem tartani.
- Mondd meg neki, hogy velem vagy! - ugyanazzal a finomsággal, amellyel az imént karon ragadtam, most oldalba bököm és halkan súgom oda neki ezt a pár szót.
Próbálom közben gyorsan átvenni magamban, hogy van-e valami, ami miatt Rebecca neheztelhet rám. Nem, még sosem használtam ki és sosem hagytam ott egy kellemes éjszaka után. Jó fiú vagyok a szemében - szerintem. Másfelől azonban a szándékaim egyáltalán nem tisztességesek, elvégre csak rá kell nézni és az ember megállás nélkül vigyorog. Rebecca gyönyörű, határozott, talpraesett lány - vagy talán már nő? - és nincs férfi, aki ne vágyna rá, akár hosszú távon is, mint barátnőre. Persze, nekem eszem ágában sincs kapcsolatba bonyolódni. Túl sok energiát kellene belefektetnem és ahhoz se időm, se kedvem, se semmim nincs.

Dorian and  Rebecca

Előkotorom a krémszínű táskámból a telefontomat – először minden, csak a keresett telefon nem akad meg a kezemben – kíváncsian, vajon apu reagált-e már a hangüzenetemre. Izgatott voltam. De hiába. Nem, nem volt ott semmi új. Csak a szokásos háttérkép, semmi új üzenet, semmi nem fogadott hívás. Nem baj Rebecca, biztosan dolga van. Miközben elmerültem a telefonomban, arra lettem figyelmes, hogy valaki megragadja a csuklómat, s a vezetéknevemen szólít. „Collins! Épp jókor!”. Nem tűnt erőszakosnak, annál inkább gyengédnek. Abban a pillanatban ki is zökkentem a gondolataimból, s felpillantottam. Meglepődötten vettem észre, hogy ki is ez a fickó – mert igen, tudtam, hogy ez a kéz, meg ez a hang semmiképp sem egy nőé – ,mellesleg pedig úgy tűnt, egyedül érkezett. Mi történt veled, Doran Hale?

Miután elkapta a kezemet, a negyedik sorból az elsőbe kerültem – általa. Köszönöm, most megmentettél egy perc várakozástól. Isten vagy! Jól tudtam, van valami probléma ott elöl, máskülönben nem rángatott volna három emberrel előrébb. Tekintve, hogy nem volt párja, gondolom ez lehetett a probléma, illetve ha körülnézett, körülbelül csak engem láthatott még pár nélkül. Talán nem is kellene annyira meglepődnöm azon, hogy pont engem választott. Nem hiába mondta, „épp jókor”. A srác aki a jegyeket szedte, s felengedte a népet az óriáskerékre, csak hallgatott, miközben a tekintete Dorianról rám csusszant, s onnan újra vissza a fiúra. Várakozott. Arckifejezésem nem volt túl lelkes, valójában nem is csücsült rajta semmilyen érzés, semlegesnek besorolható volt. Egyrészt örültem, hogy nem egyedül kell felülnöm a London Eye-ra, másrészt pedig kíváncsi voltam erre a nagy bizonytalanságra a ránk tekintő srác felől. Dorian is rám vetette tekintetét és a jegyszedő srác mellett talán engem is szuggerálni próbált. Nem esett le először mit akarhat, úgyhogy kénytelen volt szavakba önteni. Miért is nem ezzel kezdte, így már érthető. Hirtelen Dorianra pillantottam, huncutan elmosolyodtam, s kissé felhúztam a bal szemöldökömet.
- Rendben. – hangom elcsendesedett, s a jegyszedőre pillantottam – Vele vagyok, mostmár felengedhet minket. – majd felé nyújtottam a már meglévő jegyemet.

Meglehet, hogy hamarabb bejutottam volna, ha a helyemen maradok és Dorian nem tartja fel a sort, de mit számít? Beléptünk a hatalmas kabinba, rögtön a szemben levő ablakhoz siettem, majd befelé fordultam, a fiúval szembe.
- Hale. – térek vissza az előbbi megszólításra, majd eltűnődve billentem jobb oldalra a fejemet – ..ez így nem jó. – majd megrázom az előbb említett testrészt – A Collinssal jobban működik. Bocsi. – elvigyorodok.

Stop messing with my mind,
cause you'll never have my heart

Fellélegzek, mikor Rebacca kijelenti, hogy velem van. Vele vagyok. Furcsa ilyesmit hallani, mikor még soha, de soha nem bonyolódtam kapcsolatba senkivel. Legfeljebb úgy, hogy közben folyamatosan összejártam másokkal is a lány háta mögött, tehát az egyáltalán nem nevezhető igazi kapcsolatnak. Belegondolni, hogy valaki mellett el kell köteleznem magam, felér egy öngyilkossággal - megölni az addigi énemet, aki szabadságra és önfeledt szórakozásra vágyik korlátok nélkül. Egy barátnő pedig minden lehetséges dologban korlátozna, aminek egy cseppnyi köze is van ahhoz, hogy jól érzem magam. Rebecca arcát nézem még mindig, talán elmélyültebben a kelleténél, így rá kell ébresztenem magam, hogy milyen pofátlan vagyok. Sebtében elszakítom róla tekintetem és a srácot bámulom ismét. Beenged. Szuper.
Beszállok én is a kabinba és lélegzetvisszafojtva várom, hogy elemelkedjünk, még csak minimálisan is, hogy a következő turnus is beszállhasson a saját fülkéjébe. Furcsának mondanám, mintsem kényelmesen vagy biztonságosnak, de nyugtat a tény, hogy farkas vagyok és túlélném. Farkas vagyok és túlélném a zuhanást. Kántálom magamnak és észre sem veszem, hogy ujjaim görcsösen szorítják a vékony korlátot, ami körbefut a kabinban.
- Hm? - kapom fejemet felé, mikor szól, aztán rájövök, hogy csak ízlelgeti a nevemet. A vezetéknevemet. Tulajdonképp sosem szerettem, ha egy nő nem a keresztnevemet használta, de nem is kötöttem bele. Úgy nevez, ahogy akar, míg némi tiszteletet felfedezek a hangjában - Ez esetben maradjunk a Doriannél. Azt úgyis jobban szeretem - sejtelmes mosoly ül ki szám sarkába, aztán teszek egy tétova lépést a lány felé. Nem tudok nem arra gondolni, hogy már több méter magasra emelkedtünk.
Rebecca, mint mindig, most is eszméletlenül dögös és kénytelen vagyok azon agyalni, mennyire különbözik Spencertől. Az egész megjelenése - teljesen más. Komolyságot tükröz, öltözéke kiemeli nőies bájait, amik éretté varázsolják, de korántsem idősebbé. Határozottan tetszik és ezt magamban egy elismerő bólintással nyugtázom is.
- Hogy-hogy egyedül, Collins? - vonom fel szemöldökömet és kezdem tuskónak érezni magam, amiért megint a vezetéknevét használom. Nem tehetek róla, ez jön a nyelvemre - Remélem nem bánod, hogy velem kellett jönnöd. Mmm, hülye vagyok. Már hogy bánnád?! - széles mosoly, vállrándítás. Remélem nem veszi rossz néven, hogy mennyire biztos vagyok a dolgomban.

Dorian and  Rebecca

Amint kijelentettem, hogy igenis vele vagyok, Dorian arcán egyfajta meglepődöttséget véltem felfedezni, csipetnyi megnyugvással. Nos igen, érthető; végre beteljesedett a vágya, feljuthat a London Eye-ra. Vagy egyszerűen csak megnyugtatta a tudat, hogy a srác a jegyekkel már nem találhat ki semmit, amiért nem engedné fel. Az is megtörténhet, hogy nem számított arra, hogy beleegyezek ebbe a „veled vagyok – nem veled vagyok” dologba, leginkább arra, hogy otthagyom, vagy még rosszabb, kiakadok. Szerencséje, hogy nem ilyen vagyok.
Próbáltam nem kínos csendben eltölteni ezt a kis időt, míg egybe leszünk zárva ezen a kis masinán, erre volt jó, hogy megszólaltam. Megszólaltam, oké, nem épp egy témát hoztam fel, amin órákig elbeszélgethetnénk, csak megjegyeztem, hogy a Collins jobb a Hale-nél. Jobb a hangzása.. Viccnek szántam, gondolom erre ő is rájött, mégis csak hallgatott és ahogy észrevettem, az ablaknál levő vékony korlátot szorongatta. Tán fél? Nem bírja a magasságot? Akkor miért jött egyáltalán ide? Ez valamilyen beteg hobbija? – ezzel elmosolyodom, de nem szólok semmit.

Hirtelen felkapta a fejét és egy „Hmm?”-mel visszakérdezett. Talán csak elgondolkodott az előbb. De nem, nagyon jól hallotta a megjegyzésemet, melyet a vezetéknevére tettem, egyszerűen csak így visszakérdezve érdekesebb a dolog.
- Akkor Dorian. – s így kiejtve a keresztnevét is, újra elmosolyodok – Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem a Rebecca sokkal nőiesebb, mint a Collins.. – majd elmélyülve a gondolataimban felhúzom a szemöldököm – De nem, nincs semmi bajom a Collins-sal sem, így is szólíthatsz, nem bánom. Ez olyan haveros.. – befejezve a mondatot megfordulok és bár még nem vagyunk annyira eszméletlenül magasan, kifelé tekintek.
- Én nem nézelődni jöttem. Fényképeket fogok készíteni valaki számára. – felelek most kicsit sem örömteli hanggal, leginkább semmitmondónak, komornak nevezhető – De ezt én is kérdezhetném tőled, Dorian; Hogy-hogy egyedül? – és immár megint kaméleonszerűen változik a hangnemem.
Pár másodperc múlva már magabiztosan állítja, hogy nem bántam meg, hogy vele kellett jöjjek. Végülis igaza van, egy kis társaság most rám fér, és azt sem bántam meg, hogy egy ilyen Dorian Hale-fajta egoista mister népszerű pasival futottam össze. Felé fordulok.
- Igazad van, miért is bánnám? Végülis ameddig be nem pánikolsz és öt méter magasban segítségért nem kiabálsz, teljesen rendben van. – utalok ezzel vigyorogva az előbb megfigyeltekre, ha kihagynám, nem is én lennék. Hadd tudja; igenis szemfüles vagyok. – De akkor most hadd halljam; te bánod, hogy épp velem kellett ide bezárjanak? – ugyanúgy tetszek, mint a fiú, szám széles mosolyra húzódik.

Stop messing with my mind,
cause you'll never have my heart

Eszembe jut, hogy mennyi problémája lehet egy nőnek. Persze, én sem szeretem, ha idióta beceneveket aggatnak rám, sőt olyankor ölni tudnék - van egy pár olyan, amitől legszívesebben a falba verném a fejemet. De hogy a vezetéknév? Szeretem a vezetékneveket, mert ott sokkal kevesebb az esély az egyezésre, mint a keresztneveknél. Több Rebeccát is ismerek, de nem Rebecca Collinst. Bár tény, hogy egy ilyen nőt képtelen lenne elfelejteni az ember, mindenesetre nincs ínyemre másképp szólítani.
- Jó. Akkor legyen a Rebecca. Különben sem vagyok benne biztos, hogy épp a haverod szeretnék lenni - sokat sejtetően felé mosolygok, aztán újra kifelé bámulok a kabinból, mert leköt London ebből a minimális magasságból. Máshogy néz ki, határozottan nem ugyanazt a látványt nyújtja onnan lentről, ahol még a sor is kígyózik - Valaki... Hmm... Rejtélyes. Nem szeretem a rejtélyeket. Ki az a valaki? - vonom fel szemöldökömet ezúttal már szemtől szembe fordulva vele. Könyökeimet a korlátra támasztom, így könnyedén nekidönthetem hátamat is.
Mit is kellene válaszolnom? Miért egyedül? Nem tudom. Mondhatnám azt, hogy nincs kivel jönnöm - de ezt ő is tudja, mert aki már hallott rólam, az tisztában van a ténnyel, miszerint eddig nem sok barátnőm volt, sőt! Randikra pedig nem járkálok. Szeretem a spontán találkákat, ott kialakul, ami kialakul, de egyébként nem vagyok hajlandó egy nőt sem vacsorázni meg buliba vinni. Az a pasid reszortja, nem pedig olyané, aki csak meg akar dönteni.
- Klaus nem ért rá. Bár ha jobban belegondolok, azt hitték volna, hogy meleg vagyok - morfondírozom és el is vetem az ötletet, hogy valaha a legjobb cimbimmel jöjjek fel ide - Kell néha a magány. Zsong a fejem az emberektől... mindenkitől. Problémákkal traktálnak, mikor megvannak a magaméi is - vállat vonok, remélem megelégszik ennyi válasszal, mert többen aligha tudnék mondani. Kezdem bánni, hogy nem randinak említettem ezt, ahova nem jött el a lány és most megtört szívvel kellett felszállnom erre a masinára. Az ilyesmi általában beválik a nőknél.
Szúrós pillantással méregetem, mikor azon gúnyolódik, hogy tartok a magasságtól. Nem, nem, nem. Itt nem azzal van a probléma, hogy félek a magasban, hanem hogy nem bízok az ilyen szerkezetekben. Látta már valaki a Végső Állomás című filmet? Nos, szerintem az alapján elég okom van a félelemre és a bizalmatlanságra.
- Látom mókás kedvedben vagy. Ne aggódj, ilyesmire nem fog sor kerülni! Egyébként természetesen nem bánom. Másképp nem rángattalak volna fel magammal, hanem kiválasztok valami kevésbé eszelős tekintető tyúkot, hogy legyen alibim - nyugtatom meg, bár kétlem, hogy idegeskedett volna amiatt, hogy nem érzem jól magam - Különben is, szerintem jól megleszünk ebben a pár percben egymás mellett. Apropó, fennáll a veszélye annak, hogy a pasid megjelenik odalent és nekem verekednem kell majd, amiért fel mertem jönni ide az ő igen csinos barátnőjével? - érdeklődöm és mondanom sem kell, puhatolózni próbálok, hogy egyáltalán akad-e vetélytársam, vagy szabad a pálya, legyen szó bármiről, amit a fejembe veszek.