Felsóhajtottam és rá néztem, amit most ebben a pillanatban, úgy hiszem nem lett volna helyes.
– Csókolj meg! – nyöszörögtem az esőben egy olyan férfinak, akinek nem lett volna szabad. Tudom, hogy anyáék nem néznék jó szemmel ha rájönnének mit merészeltem kérni tőle. Tőle az egyetlen embertől akiben megbízok, megbíznak. Azt mondta csak egy ártatlan kirándulás lesz a család számára és jól fogjuk érezni magunk. De tévedtem. Pont úgy mint régen, amikor azt mondtam neki, hogy csak úgy halok meg, ha hozzá méltó férjem is lesz. Azonban én még mindig túl fiatal vagyok az ilyesmihez, Ő meg annyira gyönyörű… kár, hogy a rokonom. Értetlenkedő arcát látva tudtam, ismét csak az ő kicsi unokahúgának néz, aki olyannyira elvakult, hogy képtelen különbséget tenni szeretet és szerelem között.
– Hm, miért is tenném meg? – gyűlöltem minden pillanatot amikor az ironikus megjegyzéseivel, kérdéseivel vagyis inkább mondataival jött. Nem látta a fától az erdőt, így nekem kellett közelebb lépnem hozzá, morcos szemekkel rá merednem, elhúznom a számat és … felpofoznom.
– Mondjuk mert kiharcolom magamnak? – nem hiszem, hogy ez volt a legjobb cselekedetem, de jobb nem jutott az eszembe. Na meg ha már az én szívem fáj, akkor fájjon csak az ő arca is, ha nem érti meg mit szeretnék tőle.
– Áucs, ez fájt. Mégis mi ütött beléd? – karba tettem a kezem és duzzogtam. Bár valójában gondolkodtam, hogy ilyenkor mit is lenne helyes tenni. Elszaladni? Itt maradni? Nem válaszolni neki? Elmondani neki az igazat? Szótlannak maradni és csak úgy megcsókolni – ha már ő képtelen rá? Zavart, hogy ő csak itt kényeskedik és nem tesz semmit. Nem néz a szemeimbe, ahogyan azt az álmaimban szokta és nem a kedvenc unokatestvérének nevez, hanem a lánynak akit szeret. De ő idősebb nálam, érettebb, tudja mi mivel jár, én azonban túl naiv vagyok ahhoz, hogy mindezt észre vegyem. Senki véleménye sem számít, ha esik az eső és jóformán csak őt látom. Úgy vélem mást nem is kell, hiszen ő a világ leggyönyörűbb férfija az én szememben. Talán az lehet az oka, hogy már gyerekkorunk óta olyanok vagyunk mint a testvérek, nekem azonban sokkal többet jelent ennél. Nem akarom, hogy egy báty szerepét töltse be az életemben, azzal tudhatná ő is, hogy nem érem be. Amúgy meg, nincs az a pénz amiért én csak úgy elengedném őt és hagynám… hadd menjen el. Nem akarom, hogy elmenjen! Pont ezért megfogtam a karját még mielőtt valóban elment volna.
– Te… te ütöttél belém! Még mindig nem tűnt fel, hogy a korosztályomban én vagyok az egyetlen akinek soha az életben nem volt még pasija? Miért nem vagy képes észre venni, hogy én csak rád várok? – csak miután elhallgattam jöttem rá, mennyire bizalmas információt mondtam el magamról neki. Mert ezt, soha az életbe nem mondtam el neki. Egyszerűen nem tartozott rá és kész. Most azonban túl nehéznek bizonyult magamban tartanom ezt az egészet.
– Lázas vagy az eső miatt. Te nem lehetsz szerelmes belém. Lehetetlen! – gondterhelten felsóhajtottam és az ő barna szemeibe néztem. Nem tudtam mit tehetnék, így egy hirtelen jött ötletből… megcsókoltam. Amit ha jobban belegondolok nem is fogadott olyan rossz néven, pusztán meglepték a szavaim. Bár tudom egyelőre semmi sem lehet köztünk, mégis annyira jólesett megérinteni az ajkait az enyémmel. Persze semmi sem tart örökké, még ez az ártatlan lopott csók sem. Olyan gyorsan húzódtam el tőle amennyire csak lehetett.
– Még mindig nem hiszel nekem? – érdeklődő pillantást vetettem rá, az eső azonban úgy hullott, mintha dézsából öntötték volna. Rengeteg apró cseppnek kellett legördülnie az arcomon, hogy újra az ő ajkait érezzem az enyémmel. Én megmondtam, hogy kiharcolom magamnak a csókját és tessék. Nekem lett igazam.

Helyszín: Wiltshire, Stonehenge közelében
Kat akkori kora: 21 éves - pár nappal az átváltoztatása előtt
Zenei aláfestés: Ryan Star - Start a Fire
Megjegyzés: Direkt nem adtam a fiú unokatesómnak nevet.