A nevem Logan Hawkins. A 14. század szülöttje vagyok, egy poros kis városban nőttem fel, North Harbour-ban. Apámmal, betegeskedő anyámmal és idősebb bátyámmal éltem. Anyámnak már kiskorom óta súlyos tüdő bajai voltak, amik csak rosszabbodtak. Az orvosok akik nála jártak sem jósoltak neki túl sok időt. Akkoriban sajnos még nem volt ilyen fejlett az orvostudomány, mint manapság. Ezért minden időmet vele szerettem volna tölteni, amíg még köztünk van. Bár még csak 6 éves voltam, rá tekintettel próbáltam kezelni a helyzetet. Szóval ágya mellett sosem sírtam, bármennyire is nehezemre esett magamban tartani. Később azonban, az ágyamban adtam ki magamból és imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őt. Hiszen mi mást tehettem volna... A bátyám azonban ennyivel nem érte be. Mindenképp meg szerette volna menteni anyánk életét, bármihez is kelljen folyamodnia érte. Így hát egy nap nagyon furcsán érkezett haza, furán viselkedett, de még is boldognak tűnt. Rögtön anyánkhoz rohant, hogy elmondja neki, talált módot a gyógyulására. De ő már nem akart meggyógyulni, már elfogadta és beletörődött, hogy hamarosan élete végéhez közeledik. A bátyám Christopher még is erősködött, hogy igyon a véréből, ami majd meggyógyítja. Olyannyira elfajult ez, hogy már apánk is közbelépett, hogy leszedje őt anyánkról. Azonban Chris ellökte, ami miatt vágás keletkezett apánk karján. Igen, ez volt az a dolog, amit az a személy aki ezt tette vele, elfelejtette megemlíteni neki. A vér látványa teljesen elborította az agyát, rátámadt apánkra, majd vérző kezére tapadva kezdte inni belőle vérét. Ami után végzett vele, anyánk következett, aki hasonló sorsra jutott. Én pedig csak ott álltam tehetetlenül, mozdulni sem bírtam a sokktól. Ez után viszont rám tekintett vérben forgó szemeivel. Ekkor rémülten elkezdtem rohanni, ő azonban sokkal gyorsabbnak bizonyult. Elém került, tudtam, hogy most végem van, de akkor mintha valami megállította volna. Miután meglátta rémült tekintetem, képtelen volt végezni velem, csak elrohant. Ezt követően egyedül, árván az utcára kerültem. Még csak 7 éves voltam, de nem volt senki aki gondoskodna rólam. Szóval az utcákat jártam, lopkodva és néha kisebb munkákat vállalva az életben maradásért. Így töltöttem a gyermekkorom további részét. Felnőttként egy halász hajónak a lerakodó munkása voltam, hisz egy tanulatlan ember másra nem volt jó. Amikorra a 31 évemet betöltöttem, a bátyám Chris felkeresett engem. Gyűlöltem őt, teljes szívemből, ő mészárolta le a szüleinket és még képes volt idetolni a képét. Viszont volt valami furcsa rajta, még mindig ugyan úgy nézett ki, mint akkoriban. Mintha csak még mindig 25 éves lett volna. Nem értettem mégis ez, hogy lehetséges, de igazság szerint nem is érdekelt. Nem kértem a társaságából, utáltam, amin ez nem változtat semmit. Neki azonban más tervei voltak velem.  Felajánlotta, hogy olyanná tesz, amivé ő is vált, vagyis vámpírrá. Legalábbis eleinte ajánlotta, viszont ami után elutasítottam, erővel számhoz tartott vérző csuklóját, majd eltörte a nyakam. Ez után a móló közelében, eltemetve ébredtem. Majd ami után kibújtam a földrakás alól, ő már sehol nem volt. Nagyon furcsán éreztem magam, mintha minden érzékszervem sokkal érzékenyebb lett volna. Az a sok illat és hangok a távolból, olyan dolgokat érzékeltem, amiket azelőtt nem. Egy másik ott dolgozó munkás közeledett hozzám vérző nyakkal. Olyasmit mondogatott, hogy "Táplálkozz! Táplálkozz! Táplálkozz!" Közben szemei teljesen üvegesek voltak, mintha csak nem is lett volna magánál. Egyből elindultam vele a városban gyógyító orvoshoz, hogy bekössék sebeit. De út közben hihetetlen hatalmas vágy fogott el a nyakát lecsurgó vér után. Egy falnak nyomva szívtam ki belőle az összes vért. Csak a haláltól összecsukló teste után döbbentem rá mit is tettem. Véres kezemet bámulva csak az járt a fejemben, hogy megöltem valakit, elvettem valaki életét. Ekkor pillantottam meg az egyik ujjamon lévő gyűrűt. Amit biztosra vettem, hogy előtte nem volt ott. Egy kék köves gyűrű volt és elég drágának tűnt. Arra gondoltam ezzel próbál kiengesztelni, egy sokat érő csecsebecsével? Azon nyomban levettem ujjamról, de ekkor valami oknál fogva elkezdett égetni a nap. Nem értettem mégis mi történik, de gyorsan egy árnyékos helyre húzódtam. Akkor jöttem rá, hogy mi célt is szolgál ez a gyűrű. Vámpír lettem, régen hallottam történeteket azokról a lényekről, akik vérrel táplálkoznak az éj leple alatt, és rejtőzködnek a nap sugarai elől. De sosem gondoltam volna, hogy igazak, hiába láttam mit tett anyámékkal Chris. Arra fogtam, hogy egy pszichopata örült volt, erre most én is egy lettem közülük. Ez után nem kérdéses, hogy otthagytam munkámat és elhagytam a várost. Beletörődtem abba amivé váltam, de sosem akartam olyan lenni, mint bátyám. Ezért habár nagyon nehéz volt, de megtanultam felülkerekedni vágyaimon. Megtanultam uralni a vér utáni sóvárgásomat. A világot járva tanultam meg mindent, vagy még többet is, ami a gyermek koromból kimaradt. Egyik éjjel New Orleas utcáit jártam, amikor is hangos sikításokra és jajjveszékelés-re lettem figyelmes, az egyik sikátorból. Eleinte nem akartam tenni semmit, úgy gondoltam jobb kimaradnom belőle. De utána valamiért még is bementem után nézni a különös zajoknak. A sors hozta így, ugyanis épp Elizabeth egy ártatlan emberből szívta ki az életet. Akkoriban még a jó tettek híve voltam, így hát megragadtam, majd leszedtem az asszonyról a megvadult vámpír. Miközben a vámpírt tartottam lefogva, áldozata szemébe néztem, majd annyit mondtam.
- Mindent elfelejt, ami az imént történt magával! Most pedig elkezd szaladni, mintha csak az élete múlna rajta, egyenesen a közeli kórházba! - igéztem meg a szegény, asszony-t, aki ez után végre is hajtotta követeléseimet. Ezt követően, a kissé megvadult vámpírt két kezét fogva a falhoz nyomtam, hogy jobban szemügyre vegyem. Egy nő volt, bár szeme még vérben forgott, szemfogait pedig az előző asszony vére borította. Mégis gyönyörű volt, ami miatt el is felejtettem, mit szerettem volna a fejéhez vágni, csak ott álltam szótlanul. Ő pedig a pillanatnyi "sokkot" kihasználva ágyékon rúgott, majd megpróbált eliszkolni. Csakhogy miután összeszedtem magam, utána eredtem, mivel már pár évszázada éltem, sokkal gyorsabb voltam, és sokkal jobb érzékekkel rendelkeztem mint ő. Ezért hamar nyomára is leltem, az egyik híd alatt bujkálva. Majd csak hátulról megragadva fogtam le újra, most már ügyelve, hogy ne tudjon rúgdolózni.
- Nyugodj meg, nem akarlak bántani. - súgtam fülébe az újonc vámpírlánynak. A saját átváltozásom jutott eszembe, hogy milyen nehéz is volt egyedül. Az a sok új dolog, és persze a vágy a vér után. Szóval úgy gondoltam, segítőkezet nyújtok neki.
- Segíteni szeretnék rajtad, tudom min mész most keresztül, hisz én is átéltem. - ajánlottam fel segítségem, amire nagy szüksége lehet, ha manapság életben akar maradni. Sok vadász járja az utcákat, olyanokat keresve mint ő is.
- Nem kérek a segítségedből, most pedig eressz. - válaszolt a lány ajánlatomra, ami után így is tettem, elengedtem és el is indultam hátat fordítva neki.
- Mint mondtam, tudom min mész keresztül. Viszont, amikor én voltam ilyen, még közel sem volt annyi vadász, mint mostanság. Szóval rendben, tény, ahogy jónak látod, legalábbis, amíg nyomodra nem bukkannak. - intettem utat neki, amire ő pár pillanat elteltével már előttem is termett.
- Várj, sajnálom, nem akarom, hogy ez történjen, élni szeretnék. - mondta nekem, amivel egyértelműen utalt arra, hogy még is kér a segítségemből. Reméltem is, hogy így lesz, hisz bár nem mondtam ki, már elsőre valami megfogott benne. Ez után együtt vadásztunk és megtanítottam őt a vér utáni vágyai kontrollálására. Megtanítottam, hogy táplálkozzon úgy emberből, hogy az életben is maradjon. Ez idő alatt pedig eléggé összemelegedtünk, majd már együtt jártuk a világot. Egészen 1817-ig minden rendben is ment. Viszont ekkor egy kisebb távolléte után, azzal állt elém, hogy el kell mennie. Nem értettem mi ütött belé, azt feltételeztem, hogy már nem szeret. De ő csak annyit mondott, hogy épp ezért kell elmennie, a szeretete miatt, amit irántam érez. Ez miatt csak még értelmetlenebb lett ez az egész. Ez után meggyőztem, hogy nem kell elmennie, minden rendben lesz. Legalábbis úgy tűnt meggyőztem... viszont, mikor reggel felkeltem, ő már nem volt sehol. Csak egy levelet, hagyott maga után, amiben leírta, hogy sajnálja, de nem tehetett mást. Ez után újra egyedül voltam, újra egyedól jártam a nagyvilágot. Eleinte kerestem Liz-t, majd már feladtam. Aztán végül végül 1900-as évek környékén Londonban jártam éppen, amikor is egy furcsának tűnő iskola mellett haladtam el. Láttam a gyerekeket besétálni az iskolába, de egyikük sem tűnt embernek. Ami számomra nagyon furcsa volt, hisz a természetfeletti lények többnyire kerülik az iskolákat. Hacsak nem épp táplálkozás céljából járnak oda. Bár túl sokan voltak, ahhoz, hogy csak erről legyen szó. Így hát gondoltam egyet és benéztem, kíváncsiságom ezt kívánta. Amikor beléptem még több különféle szagot éreztem, akik közül egyikük sem volt emberi. Majd összefutottam az épület igazgatójával, aki elmondta nekem, mi is ez az egész. Egy fiatal természetfeletti lényeket tanító iskola, ez nagyon tetszett nekem. Milyen jó is lett volna, ha az én átváltozásom után is van kitől segítséget kérnem. Mivel nagyon jó ötletnek tartottam, úgy döntöttem én is részt szeretnék venni ebben. Szóval hamar munkát is kaptam a gimnáziumban, mint kontroll tanító tanár. Mivel elég jó tudtam kontrollálni magam, én voltam az aki a fiatal vámpírok vér utáni vágyát segített kontroll alatt tartani. Tetszett a munkám és örültem, hogy végre tartozok valahova, hogy végre már nem magányosan, céltalanul bolyongok a nagyvilágban. Azonban egy nap új diák érkezett az iskolába, egy bizonyos Olivia Wilson. Ő egy fiatal boszorkány tanonc volt, aki valamilyen oknál fogva bejárt az én óráimra. Nem értettem miért, hiszen ő egy boszorkány volt. Egy napon azonban, nem csak az órán maradt, de még utána is. Azt mondta, hogy nagyon tetszik neki, ahogy tanítom ezeket az újonc vámpírokat. Egy kis bájcsevej után, hamar közelebbről is megismertük egymást, még az íróasztalomon. Bár a vér utáni vágyaimat könnyen kontrollálom, egy ilyen csinos lány hamar levett a lábamról. Bár tanonc volt, korban már a 20-as évei végéhez közeledett. Szóval ezért sem tartottam problémának ezt a tanár-diák kapcsolatot. Teljesen beleszerettem, sok időt töltöttünk együtt, ami közben olyat éreztem, amiben már nagyon régen nem volt részem. Egyik nap azonban azzal a kéréssel állt elő, hogy változtassam át. Annak érdekében, hogy örökre együtt maradhassunk. Én ellenkeztem, arra hivatkozva, hogy ez nem jó ötlet, hiszen elvesztené erejét és különben sem olyan jó a vámpírélet, ahogy azt ő gondolja. De addig győzködött, míg végül belementem. Este megengedtem, hogy igyon véremből, ahogy én is ittam az övéből. Még egy napgyűrűt is beszereztem neki, amivel reggel akartam átváltozása alkalmából megkérni a kezét. De mire reggel lett ő már nem volt mellette, sőt a neki kerített gyűrű is eltűnt. Arra gondoltam újra megtörténik, ami Liz-el is. De aztán az jutott eszembe, hogy biztos csak korábban kezdett az órája. Majd elindultam az iskolába, de ott valamiért mindenki furán nézett rám. Ezt követően pedig pár tanár fogott le, azzal vádolva, hogy akarata ellenére változtattam át egy diákot. Próbáltam ellenkezni, hogy ő kérte, de az én szavam volt egy ártatlan tanonc ellen. Még szép, hogy senki sem hitt nekem. Ezt pedig akkoriban karózással büntették, 1913-ban lefogtak az egész iskola szeme láttára és ki akartak végezni. A tömegben pedig láttam Olivia-t, aki mosollyal az arcán nézett vissza rám. Hatalmas düh fogott el, ellöktem az épp engem lefogó tanárokat, majd ezt kihasznál eliszkoltam. Ez után megfogadtam, hogy egyszer még visszatérek és a porral teszem egyenlővé ezt a helyet. Majd az életmódom teljesen megváltozott. Az előtte kedves és magát kontrolláló vámpír eltűnt. Egy vérengző fenevad lettem, akit nem érdekelt ki életét veszi el a táplálkozása érdekében. Az elmúlt évtizedekben rengeteg embert gyilkoltam le pusztán mulatságból, csak az érdekelt, hogy jól érezzem magam. Már száz év telt el a történtek óta, most pedig visszatértem. Beváltom bosszúmat és senki nem akadályozhat meg benne.