Ezio Brooks :: 1992.12.11.
Borongós tél, hópihék hullanak alá az égbolton, én pedig kíváncsi tekintettel nézem őket. Próbálom megszámolni, hányan vannak, de természetesen sikertelenül. Pedig annyira szeretném már hasznosítani a tudást, aminek hat évesen birtokában vagyok. Büszkeség melengeti át szívemet, miközben orromat a hideg üvegnek nyomom, tenyereimet szintén rájuk tapasztom és ezzel összemaszatolom őket.
- Angus! - nevemet rikkantják és én már tudom, hogy Ezio bácsi lesz az. Ezio az egyetlen ember, aki a második nevemen szólít és mellőzi az elsőt. Nem szereti, ha Sawyernek szólítanak, mert az az apjára, a nagyapámra emlékezteti, akit tiszta szívéből gyűlöl.
Odarohanok hozzá és mielőtt még a karjába vetném magamat, megtorpanok. Szemem sarkából látom apám szigorú tekintetét. Megfeszült izmokkal, berettával a kezében ácsorog és végigméri nemrég érkezett fivérét.
- Arthur - biccent apámnak és egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra kiszedi szájából a cigarettát, mert tudja, apám milyen ingerlékeny a tiszteletlenségre - Nem akarok zavarni - csóválja fejét, de cinkos mosolyt villant felém. Tudom, hogy minden vágya bosszantani a bátyját.
- Nem zavarsz, Ezio. Lamia épp a vacsorát készíti, csatlakozz hozzánk! - beljebb invitálja öccsét, de látom, hogy egy pillanatra sem lazít tartásán, sőt a levegőt is egy ideje tüdejébe szorítja. Félelmetes látványt nyújt ez a testvérpár, akik a szemem láttára vívnak tekintetükkel véres párharcot.

Sidney Brooks :: 1994.03.24.
Fülledt májusi nap és én a kórház folyosóján várakozok. A nyelvem szájpadlásomhoz tapad szomjúságomban, de tudom, hogy apám úgy sem venne nekem innivalót. Tudom, mennyire gyűlöl költekezni házon kívül, mert azt vallja, a csapvíznél nincs jobb szomjoltó. Ilyenkor örülök, hogy nem kell más gyerekek között lennem, mert csak irigység tolulna a szívembe, látván, hogy ők kaphatnak, én pedig nem.
- Arthur Brook? - apám felkapja a fejét mellettem. Verejtékcsepp szeli át homlokát, állát összekulcsolt kezein pihenteti - Fia született - az ápolónő kedves mosollyal szuggerálja apámat, akinek szintúgy mosolyba rándul az ajka. Egy kezem elég lenne rá, hogy megszámoljam, hány alkalommal láttam eddig Arthurt mosolyogni.
Anyámmal már akkor nevet adtak az öcsémnek, mikor még csupán a hatodik hónapban voltak. Sidney. Sid. A Sid kedves név, tetszett és örültem, hogy nem szenved az enyémhez hasonló megszólítástól - nem tetszik a Sawyer és van egy olyan érzésem, hogy nevemhez viszonyuló utálatom Ezionak köszönhető. Sid szerencsés. Szerencsés öcsém van, egyrészt, mert jó nevet kapott, másrészt pedig mert én vagyok a bátyja. Jó báty leszek, ezt megígértem már a kezdetekkor magamnak.

Lamia Brooks :: 2004.07.12.
Meleg van, nagyon meleg júliushoz képest. Szinte harapom a levegőt, miközben a tó partjára sétálok és leülök. Farmerom szára még mindig mocskos anyám vérétől, a fülemben pedig apám kiáltásai csengenek. Lamia után sírtak a kiáltásai, mikor kétségbeesetten vetette magát a vámpírok közé. Mintha lett volna bármi esélyünk, ha nem jön Ezio. Remegek, még a fogaim is összekoccannak, pedig gerincemen érzem, hogy kövér izzadtságcseppek gördülnek végig. Nem tudok kiigazodni a testemen és nem értem, a gondolataim miért járnak valahol másutt. Nem tudom, miért akarok messze lenni ettől az élettől, mikor gyerekkoromtól kezdve szerettem volna továbbvinni a "családi vállalkozást".
- Angus! - összerezzenek és gyorsan megdörzsölöm a szememet, hogyha könnycsepp is gyűlt oda véletlenül, akkor se látszódjon - Angus... - lágyabb a megszólítás és egy kéz érkezik ezzel egy időben a vállamra. Kifújom a levegőt, amit eddig magamban tartottam.
Ezio mellém telepedik, de nem szól semmit. Tudom, hogy éppannyira szerette anyámat, mint én és hogy tisztelte, mert derék asszony volt, emellett harcias és kitartó. Nem sok nőből lesz vadász - ezt apám mesélte. Sokak nem elég erősek és kitartóak, emellett a fizikai képzést is kevesek tűrik. Anyám egy volt azok közül, akik bármi áron harcoltak és küzdöttek, hátha a legjobbak lesznek. Lamia egyes férfiaknál is edzettebb és tapasztaltabb volt. Talán, ha Ezio hamarabb érkezik...
- Ugye, tudod, hogy nem hibáztatlak? - nézek fel rá szoborszerű ábrázattal, mire megrándul szája sarka - Senkinek sem a hibája. Egyszerűen csak... Ők csak ilyenek. Talán, ha nem lennének... ők se vagy a farkasok vagy bárkik is legyenek még a Földön... - beszélek üveges tekintettel a vámpírokról és elrántom a fejemet, mert félek, hogy megint könnybe lábad a szemem. Hiányzik Lamia.

Carrick Walters :: 2010.01.30.
Térdre rogyok és életemben először sírok. Igazán sírok. Ujjaim görcsösen szorítják Sid ingének gallérját és rángatom, hátha újra felébred és a régi lesz. Hátha élni fog, mint tíz perccel ezelőtt. Carrick csípőjével nekidőlve a falnak támaszkodik és vigyorog Elégedetten nyalja körbe a száját, mint aki jól végezte dolgát. Nem nézek rá, csak szemem sarkából bámulom, mert nem akarom megadni neki az örömöt, hogy lássa elkínzott vonásaimat.
- Sidney... - krákogom és összegörnyedek ültömben, a mellkasom táján fájdalmas sajgás kezd mocorogni - Sidney! - ordítok és remeg a vállam. Dühömben. Fájdalmamban. A ténytől, hogy az öcsém halott.
- Ennek így kellett lennie, Sawyer. Megvolt a választása és ő inkább kockáztatott - rosszallóan csóválja a fejét - Tisztában volt a következményekkel - megadóan legyint és sötét tincseibe túr.
Féltérdre ereszkedem és a bakancsom szárába csúsztatott tőrért nyúlok. Kihúzom onnan és gondolkodás nélkül nekirontok, elfelejtve ezzel mindent, amit apám tanított a támadással és védekezéssel kapcsolatban. Hörgök, ordítok és szúrni próbálok, mikor odaérek hozzá, de könnyedén elkapja a karomat és hátam mögé csavarja. Csonttörés hasít a terem csendjébe és én újra térden vagyok. Carrick röhög fölöttem. Oldalamra esek. Nyöszörgök, vonaglok. Vesztesek vagyunk. Én és az öcsém is.