Nem akartam Londonba költözni. Sose vonzott ez a város, túl nagy, túl szmogos, az eső is majdnem megállás nélkül esik. Nem akartam még több változást az életembe, mégis meg kellett lépnem ezt a lépést, hiszen család mindenek előtt, ugyebár...
Tizennégy éves voltam, amikor egy autóbalesetben elveszítettem az édesanyámat. Soha se álltunk túl közel egymáshoz, ez tény, de azzal, hogy ő elment, mégis felfordult az egész életem. A temetés alkalmával a családom hivatalosan is négy főről, háromtagúra csökkent. Mindannyian összetörtünk, de ezt gondolom nem kell magyaráznom. Egy család anya nélkül nem is igazán számít családnak többé. A bátyám és én valóságos remeteéletet kezdtünk élni, mellőztünk minden szórakozást, barátokat, még a napfényt is kerültük. A házunkat csak akkor hagytuk el, ha iskolába kellett menni. Egy nap apa megelégelte a viselkedésünket, felmondott a munkahelyén és bejelentette, hogy elköltözünk. Egészen addig azt hittük, hogy csak viccel, míg el nem lepték a házunkat ingatlanügynökök és beköltözni vágyó fiatal párok, családok. Pár héttel később csomagokkal megtelt autóban száguldottunk London felé. Én is és a bátyám is durcás volt, így apának nem volt valami jó útja, az egyszer má biztos. London egyik legjobb külvárosába költöztünk be egy hatalmas házba. Őszinte leszek, nem gondoltam, hogy ennyire belelopja majd magát a szívembe az a ház. Hatalmas helyiségek, saját fürdőszoba és gardrób, ráadásul minden otthonosan volt berendezve, szabályosan megnyugtató volt birtokba venni az épületet, mintha békére leltem volna. És azóta is boldogan élünk itt.


A tizenhatodik születésnapom sorsdöntő volt. Apa és a bátyám igazi különlegességgel készültek a számomra, és álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyen száznyolcvan fokos fordulatot vesz majd az életem. Beavattak a családi "bizniszbe". Valósággal ekkor nyert értelmet minden: az éjszakai kimaradozások, anyu régi fedősztorijai, és ekkor tudtam meg azt is, hogy nem autóbaleset áldozata lett anyu. Kiderült, hogy egy vadászcsaládból származom, ami évtizedek óta vérfarkasokat, vámpírokat gyilkol. Ugye nem kell elmondanom az első reakciómat? Naná, hogy nevetésben törtem ki, hiszen nem hittem el, amit mondtak. De mikor levezettek a pincébe és megmutatták a kínzó, kínvallató kamránkat, sokkot kaptam és megrémültem. Ez az egész természetfeletti világ, már nem csupán egy vicces mese volt, amit az utóbbi években előszeretettel mutattak be Hollywoodban, hanem a rémes és szörnyű valóság. Napokig nem tudtam lenyugodni, még iskolába se mentem. Egyik reggel viszont arra ébredtem, hogy felkészültem az új életemre. A lelkesedésem odáig vezetett, hogy apa megtanított harcolni és tőrökkel, késekkel bánni. A születésnapi ajándékom, amit pár nappal ezelőtt kaptam egy íj volt, mivel általános iskolás koromban imádtam íjászkodni, még versenyeken is indultam és párszor nyertem is. Ahogy az íjamat nézegettem ismételten megvilágosodtam... A szüleim nem hiába vittek az edzésekre, tudták, hogy egy nap, ha én is beszállok és vadász leszek, szükségem lesz a fegyveremre. Én naivan pedig azt hittem nincsen semmi hátsó szándékuk ezzel a szakkörrel...


Fáradtan felkelek az ágyból és felöltözöm. Tíz percem maradt, hogy összeszedjem magam és elkészüljek, ugyanis a bátyám nemsokára megérkezik értem. A táskámba bedobom a szükséges felszereléseket és halkan kiosonok a házból. Remélem apát nem ébresztem fel, noha ugyan tudja, mennyire tehetséges és ügyes vadász vagyok, nem szereti ha lerohanom a közeli erdőket, de ez vagyok én. Mióta megtanított a trükkjeire, azóta nem bírok leállni. Én és az íjam legyőzhetetlenek vagyunk.
Az autóba beülve mosolyogva üdvözlöm a testvéremet és egy órával később már a London melletti erdőben figyeltünk óvatosan. Telihold még nem volt, így vérfarkasoktól nem igazán kellett tartanunk, de most nem is rájuk voltunk kihegyezve. Csak gyakorlatozni jöttünk, felkészülni. A városban van egy intézmény, a Victorian Angels Gimnázium, ahová összezártak minden természetfeletti lényt, olyanokat, akik még fiatalok, akiket össze akarnak szoktatni. Szerintünk ez hatalmas baklövés. Melyik mitológiában hallottál arról, hogy a vámpírok és a vérfarkasok boldogan élnek egymás mellett? Egyikben sem. Éppen ezért vagyunk biztosak abban, hogy ennek nem lesz jó vége. Az iskolába próbáltam felvételizni, hogy közelebb lehessek hozzájuk, de elutasították a jelentkezésemet, mert rájöttek a származásomra: vadászok pedig nem tehetik be a lábukat az intézménybe. Úgyhogy csak várunk és készülünk. Az iskola falai közt megpróbálják összeszoktatni a fajokat, de ez csak ideiglenesen sikerülhet. Ha pedig valami rosszul sül el, mi majd közbelépünk, hisz ez a munkám és az életem is. Nem mondom azt, hogy nem vagyok elégedett ezzel, sem azt, hogy bánom, amiért a suli és a családom tölti ki minden időmet. Azt sem mondom, hogy boldog vagyok, mert nem. Szeretem apát és a bátyámat is, és tényleg ők jelentik számomra a világot, de jó lenne, ha lenne egy igazi barátnőm, akivel lehetne csacsogós estéket szervezni, aki megtanítana egy-két női praktikára, aki a nővérem/húgom lehetne. Vele talán teljesnek érezném magam. De ki barátkozna egy ilyen kétes életűvel, mint én? Senki. Szerelemről pedig inkább ne is beszéljünk, attól félek. Hogy miért? Ezzel csak ennyivel felelek: aki egyszer már megégette magát, az onnantól kezdve nem igen megy tűz közelébe...