Hamuszürke
Gyerekként szerettem apám dolgozószobájában császkálni. Felülni az egyik székre, orromra biggyeszteni okuláréját, felemelni az újságot és úgy tenni, mintha Ő lennék. Mintha számítana, ki vagyok és mintha adnának a szavamra a nagyvilágban. Szerettem ezt a szobát, amolyan játszószobácska volt ez nekem. Emlékszem a könyvekre a polcokon... hat polcnyi könyv! Walt Whitman versei iránt kimagasló áhítatot tanúsított és nem zavarta, hogy a férfi meleg volt. Apám nem volt homofób, sőt még fajgyűlölő sem. Nem érdekelte, ha zsidó vagy, esetleg transznemű. A másság számára különlegesség volt, nem pedig elítélendő titulus.
Volt egy idegőrlő szokása az öregnek. Dohányzott, elég keményen és intenzíven. Volt, hogy öt percenként cserélte a dohányrudakat, a függönyök pedig bűzlöttek az átható nikotinfüsttől. Anyám utálta, hogy nem bír leszokni róla. Azon a hamuszürke dohányzóasztalon tartotta a szivarjait. Igen, merthogy nem szívott cigarettát, kizárólag szivarokat. Az a hamuszürke dohányzóasztal volt a szeme fénye. Éjjelente a mellé ült le, kezébe vett egy Whitman kötetet, ajkai közé biggyesztett egy szál szivart és elmerült saját világában, ahova sem én, sem anya nem léphettünk be. Soha.

Zafírkék
Azon az éjszakán, mikor megharaptak, egy vitán voltam túl. Vitán, amiért anyám rövid pórázon fogott, és egy másikon, ami a szüleim közt zajlott. Az a nyomorult dohányzás kiverte a biztosítékot anyámnál, mikor apám szivarral a kezében aludt el. Kiesett a kezéből, a szőnyeg pedig kiégett. Anyám félt, hogy nagyobb baj is lehetett volna, ezért jobbnak találta ha megelőzi a dolgokat és kihajítja az összes szivart, amit apám a fiókjaiban és a hamuszürke dohányzóasztalon tartott. A második vita ekkor robbant ki. Szinte harapni lehetett a feszültséget a levegőben, én pedig inkább eljöttem. Sétálni akartam, de aztán rájöttem, pusztán a tudat, hogy házon kívül vagyok, megnyugtat.
Dante a semmiből ugrott elém, szemei zafírkék drágakövekként ragyogtak. Ő volt a farkas, aki megharapott és aki miatt szenvednem kell jelenleg is. Miután megismertem, rájöttem, hogy az a fajta férfi, aki a tekintetével térdre tud kényszeríteni, pedig nincs semmiféle hatalma. Elegendő ránézned arra az erőteljesen kiugró állkapocsra, a borostás arcélre, no meg a hibátlan, folyton ráncokba kúszó homlokra és tudod, hogy semmi esélyed nem lenne. A külső tényezők, mint a vaskos bicepszek és széles vállak, mellékesek. A tekintete... önmagában ez is elég ahhoz, hogy félj, rettegj tőle minden ízedben.

Mogyoróbarna
Remegő ajkakkal, görcsben álló gyomorral érkeztem az iskolába. Nem tudtam, jó döntés volt-e belépni ebbe a környezetbe, ahol mindenki más olyan - vagy legalább hasonló -, mint én. Nem akarok más lenni és ez a gondolat olyan erősen égett a tudatomban, hogy néha azt éreztem, lyukat perzsel halántékomon. Nem. Nem. Nem. Nem vagyok más, átlagos vagyok. Minél többet kántáltam ezt magamnak, annál valószínűbbnek tűnt, hogy de igen, más vagyok és itt a helyem.
Nem sok tényező volt, ami segített megbarátkozni ezzel a hellyel.
Egy hét múlva futottam Vele össze először. A szája íve, a szemöldöke görbülete, azok a mogyoróbarna szemek... mind azt ordították, hogy töröljem képen a srácot, mert semmi jóhoz nem vezet, ha ezzel együtt kell egy csapatban játszanom. A lacrosse volt az egyetlen dolog, ami némi lelki nyugalmat adott nekem. Ő elvehette volna tőlem és annyira féltettem ezt a biztonságot, amit a pályán éreztem, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy nekiugrok. Olyan fájdalmakat ugyan nem tudok okozni neki, mint az átváltozás, de állkapcsának ripityára törésével is megelégedtem volna.
Az Istenért sem hittem, hogy egyszer a legjobb barátommá növi ki magát. Az a mogyoróbarna árnyalat, ugyan csak hetek múlva, de dac helyett szimpátiát kezdett vetíteni és sugározni. Klaus valamiképp elérte, hogy a bizalmamba fogadjam és ne csak holmi brancstagnak minősüljön, csak mert egy a falkából. Jóval több annál, bár tény, hogy néha ő is képes elvetni a sulykot és eléri, hogy megugorjon a vérnyomásom.

Rubinvörös
Mindenki tudja, hogy Dorian Hale sosem szerelmes. Másoknak evolúciós késztetés az, hogy törődnek a szeretteikkel és szarnak mindenki másra, nálam viszont ez olykor épp fordítva működik. Érthetetlen, miért szórakozok a nőkkel, de kezdek rájönni, mindez azért van, mert élek a külső adottságaimmal. Piszok jó géneket örököltem, ami láthatóvá válik mindenki számára, amint vet rám egy pillantást. Ez hatalom, semmi más és én arra használom a hatalmamat, hogy bárkit, aki a tetszésemre van, megszerzek. Egyszerűen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy megkapjam őket. Kell. Akarom. Elveszem. Ennyi az egész.
De ez a boszorkány... Valóban egy boszorkány. Néha agyalok, nem-e valami bűbájt hintett az agyamra, minek jóvoltából kavarog a gyomrom, ha felbukkan, de ha ez így lenne, nem utálna minden porcikájával. A kihívás egyenesen begerjeszt és nem tudok nyugton lenni, ha tudom, hogy nem az enyém... hogy legalább egyszer nem volt az enyém mindenestől. Mióta ismerem, gyűlölöm azt a színt... Mi is az? Rubinvörös. Igen, ez a szín jut eszembe azokról a lángoló tincsekről, amiket már messziről kiszúr az ember és amik miatt kíváncsivá válsz, milyen lehet az arca. Milyen vonásokat keretezhetnek védőbástyaként ezek a fürtök? Nos, barátom, csodaszép vonásokat. Spencer csodaszép, bár ügyesen titkolom a véleményemet, főleg Klaus elől, aki kétség kívül ugyanazt a filozófiát követi, mint én. Persze, olykor emlékeztetnünk kell egymást, hogy a farkunk bizony nem pendrive, amit minden nyílásba be kell dugnunk. Engem legalábbis mindenképp észhez kell téríteni néha.