Klaus & Heloise

Sok idő telt el, hiányzik. Félek kimondani hangosan, de magamnak már van bátorságom bevallani. Összeszorul a szívem, ha csak vissza gondolok nyárnak azon pillanatára mikor megcsókoltam Klaus-t aztán ripityára törtem a szívét. Életem legnagyobb hibáját követtem el, s nem azért mert ajkaink összeértek, ó nem! Azért, mert megriadtam attól amit abban a pillanatban éreztem. Kíváncsi és buta voltam. Szívem hatalmasokat dobbant, nem akartam, hogy elszakadjunk egymástól. Megrémített az érzés amit iránta táplálok. Olyanokat vágtam jól leplezett dühömben fejéhez amit nem kellett volna, s pont ellenkezőjét éreztem. Azóta is kerül. Nem bírom! Folyton oda megyek hozzá, de csak üres tekintetét látom, teljesen elhidegült volna tőlem? Nem csodálom, ha utál, gonosz voltam. És bár takarózhatnék azzal, hogy sosem voltam egy kedves lány azért ez túlzás volt már csak azért is mert...mert szeretem. Már ennek a tudata is őrjítő, nem még az, hogy elmartam őt magamtól.
Azóta is mikor csak tehetem kimegyek ahhoz a padhoz, mely egykor törzshelyünk volt és ahol mindennek vége lett. Olyan jó volt vele. Folyton beszélgettünk és nem volt kínos csend, melyet úgy utálok. Mindent tudok róla, bár fordítva ez nem igaz. Nehezen nyílok meg másoknak, még neki sem tudtam kitárulkozni. Talán félek. Félek attól, hogy sebezhetővé válok, hogy a belső kis váram falait ledöntik és megszűnök létezni (persze nem szó szerint). Talán ezért is öltöttem magamra gonosz gúnyát. Ha azt hiszik kemény, sebezhetetlen vagyok akkor nem veszik észre, hogy a lelkem törékeny. Tudom jól milyen az, ha valakinek megreped szíve és szétrobbanni készül. Velem nem történt eget rengető tragédia, és még is átéltem szívszorító pillanatokat. Klaus pedig?!...Az igazi szüleinek nem kellett és nevelő szülőknél él. Meghalt a lány aki vele volt mikor megharapta egy farkas és még én is csavartam egyet rajta. Nem érdemli meg, hogy így bánjak vele és még is! Folyton piszkáltam, megjegyzéseket tettem a frizurájára, kutyás beszólásaim is voltak, pedig ő korántsem egy öleb.. És csak tűrte és tűrte, egyszer sem bántott meg engem. Folyton apró tőröket szúrtam önbecsülésébe, megállás nélkül szekáltam és néha mikor megérte azt a pillanatot mikor kedves voltam a végén akkor is lelomboztam. Mit mondhatnék pocsék barát vagyok! Nem értem, hogy tudott elviselni?! Hogyha nem csókoltam volna meg és aztán nem mondtam volna neki, hogy csak szórakoztam még akkor is megértettem volna, ha egyszer hoppon hagy. A legrosszabb az egészben, hogy bár tisztában vagyok azzal milyen vagyok még sem változom és sosem kértem tőle bocsánatot.
Most is ahhoz a padhoz tartok ahol mindig ücsörögni szoktunk. Varázslatos egy hely. Gyönyörű a vele szemben lévő erdő, Klaus rajong a fákért, sokszor szokta bámulni, engem pedig a rozoga pad körüli babarózsák illata varázsol el. Egyedül ott ülni azonban nem jó. Mintha elvesztettem volna a másik felem. Magányosan elmerengni a természet csodájában nem olyan gyönyörködtető. Hiányzik a nevetése, az illata és a borzolni való haja.
Lassan sétálok a parkban remélve, hogy hátha láthatom őt. Talán ő is ott van. Megtorpanok mikor megpillantom őt. Máskor mosolyra húztam számsarkát mikor ő nem látta és úgy közelítettem felé, de most még ha kényszeríteni akarnám magam sem menne. Mikor észre veszi jelenlétem sóhajtva megyek közelebb. Kérése meglep, vagy inkább csak a hanglejtése. Olyan kegyetlennek hat, de nem panaszkodhatok, megérdemlem. Még is, fáj! Mindig Hel-nek szólított, most pedig a Heloise-nak pedig nem szeretem. Nagyot nyelek majd kérése ellenére leülök mellé. Nem nézek rá, csak úgy csinálok mint régen. Lábam ölébe teszem, majd a szemben lévő erdőt kezdem nézni. Gyönyörű mint mindig. Égbeszökő ősfák, hatalmas lombozattal. Olyan nyugodt ez a csend és a látvány, még is feszengve érzem magam.
-Azt szeretném, hogy olyan legyen minden mint régen!- Hirtelen megtöröm a csöndet. Még mindig nem nézek rá, nem merek mert túlságosan is szégyellem magam. Jelenpillanatban csak azért reménykedem, hogy ne küldjön el, vagy hagyjon itt. Megakarom beszélni, nem szökhet meg mindig előlem! Túlságosan is fontos ő nekem ahhoz, hogy ilyen könnyen elveszítsem, még ha ő ezt nem is tudja.

words: 636 ~ set:this ~ notes: lesz jobb is

Heloise und Klaus

Klaus & Heloise

Azt szeretném, hogy megállás nélkül mondja, hogy mi történt vele a napokban én pedig lehurrogjam, hogy milyen béna dolgokat csinált, vagy csak szimplán kinevethessem. Azt akarom, hogy kacagjon, vagy sértődjön meg mint egy kisgyerek, hogy aztán előcsalogassa belőlem ezzel a kedves mivoltom, hogy majd azzal kibékítsem. Édesnek akarom érezni a babrózsa illatát, nem pedig keserűnek amilyen a kedvem is. Pillantson rám és nem azért, hogy láthassa azt az arcot akit annyira utál, hanem azért, hogy emlékezzen ki a legjobb barátja. Nem mutattam ki, de akkor is szeretem őt. Tisztára mint az oviban. Akkor piszkáltuk a másikat, hogyha tetszett nekünk. Annyira butaság, hisz ezzel csak elriasztottuk a másikat... Annyira szeretem Klaus-t amennyire gonosz voltam vele! De ezt talán sosem fogja megtudni. Még ha nem is lesz bátorságom színt vallani akkor is legalább legyen minden olyan mint régen. Együtt jöjjünk ki a padhoz, együtt ücsörögjünk és együtt nézzük a harag zöld színben pompázó fákat. Ősszel, télen, tavasszal és nyáron – mindig! Egyedül minden olyan más. Engem rajta kívül szinte senki sem szeret így még csak azt sem mondhatom legalább másokkal tudok beszélgetni. Jobban belegondolva, ha lennének barátaim akkor sem tudnék velük úgy csevegni mint Vele. Mindig volt mondani valója, nekem mindenre volt reakcióm. Sosem fogom megérteni miért tettem vele azt nyáron. Az egyik legcsodálatosabb esténk volt, az pedig, hogy megcsókoltam megkoronázta az egészet. Életemben nem éreztem olyan boldogságot, ezer pillangó röpködött gyomromban és azt hittem ez borzalmas jel. Azt hittem az a kis szikra mely hirtelen kipattan eloltásra való. Tévedtem, de még mekkorát! Megértem, hogy kerül, de nem fogadom el. Azt is megértem, hogy nem akar velem beszélni, főleg nem arról a pillanatról, de én nem ismerem azt a szót, hogy nem! Csak akkor fogok leszállni róla, ha már száz-százalékban biztos vagyok benne, hogy nem akar többé látni. Érzem, hogy még helyrehozható ez a baklövés. Lehet csak képzelődöm. Viszont még nem vágta a fejemhez, hogy takarodjak el és a közelébe se menjek többé. Drasztikus kérésre fogom csak feladni és Klaus sose mondana nekem ilyet.
Öléből lábaim nem löki le, de nem is ér hozzám ahogy anno tette. De ez is valami nem igaz? Továbbra sem nézek rá, nagyon fáj, hogy így elhidegültünk egymástól. Egyfolytában azon kattogok hogyan is tudnám helyre hozni a kapcsolatunkat. Attól félek, hogy már késő.
-Beszélni akartam veled..- ..és mert hiányzol! Ezzel folytattam volna, de nem merem továbbra sem felvállalni érzéseimet. Miért félek ennyire? Mikor megint megszólal úgy érzem mintha tűvel szurkálnának, nagyot nyelek. Egy pillanatra elbizonytalanodom, van egyáltalán értelme, hogy megtörjek előtte és őszintén beszéljek? Arra kértem legyen minden olyan mint régen és erre azt hiszi megint gúnyolódni akarok?! Igaz, a barátságunk alatt szinte mindig ezt tettem, de akkor is! Sóhajtva fordulok felé, s végre belenézek azokba az igéző barna szemekbe.
-Nem áll jól ez a szín..- rápillantottam felsőjére, majd ismét arcát fürkészem. Te jó ég! Miről beszélek? Semmi gond nincs azzal ahogy ki néz és ahelyett, hogy elkezdenék őszintén beszélni terelek. Az én hülyeségem miatt fogom elveszíteni őt. Lábaimat leemelem öléből, majd felállok.
-Beszéljük meg kérlek!- Hirtelen szakad ki belőlem a mondat, mely korántsem a gonoszkodó stílusomról árulkodik. -Kérlek..- Most vagy soha. Minden bátorságomra szükség lesz, de legalább belekezdtem. Innentől kezdve csak rajta múlik, hogy meghátrál-e vagy sem. Bár, ha elakarna menni utána mennék. Nem fogom addig békén hagyni ma míg pontot nem teszünk az eset végére. Már csak az én lelki békém érdekében is. Annyira bűntudatom van, jogosan, de felemészt. Akarom, hogy tudja butaságokat beszéltem és ok nélkül bántottam meg. Szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy szeretem és a csók után ez az érzés csak erősödött. Vagy ezt inkább el kellene hallgatnom előle? Nem tudom mit tegyek, csak azt, hogy nem engedhetem, hogy megszökjön előlem.

words: 609 ~ set:this ~ notes: ♥

Heloise und Klaus

Klaus & Heloise

Minden egyes nélküle eltöltött nap megerősítette bennem a hozzá kötő láncot. Úgy érzem ez a fiú az aki változtatni tud rajtam. Mellette így-úgy, de jobbnak éreztem magam. Egyszerűen, ha rá nézek csupa jó dolog jut eszembe, mellette egy szerelmes pacsirtának érzem magam és ez ijesztő! Olyan erős láncot vert rám melyet semmi sem tud eloldani. Nem akartam érezni senki iránt apró vonzalomnál többet, nem akartam rózsaszín fellegek között repkedni. Ámor nyila még is eltalált és rosszul kezeltem ezt a helyzetet. Minden éjszaka lejátszódik bennem az a bizonyos csók és minden alkalommal úgy folytatódik, hogy mindenki örül. Ő is, én is, kézen fogva elsétálunk mint egy igazi romantikus filmben, amit egyébként sosem engedtem, hogy nézzünk! Aztán kinyitottam a szemem és fájó beismerés következett, nem lett senki boldog. Mindketten fájdalmat érzünk, csak én akkor nem mutattam ki. Most is ahogy rápillantok előttem van az ahogy akkor rám nézett. Nem tudom kiverni a fejemből azt a nézést, szinte láttam ahogy egy vár összedől, bennem pedig egy világ.
-Tulajdonképpen semmi.- Vállat vonva felelek kérdésére. Semmi bajom a kinézetével, sőt! Legszívesebben közelebb araszolnék hozzá és átölelném, halkan fülébe súgnám mennyire szeretem és, hogy mennyire sajnálom aztán megcsókolnám. Annyira szeretném megcsókolni, érezni akarom őt és azt, hogy még mindig fontos vagyok neki.
Újabb kérdésére felsőjével kapcsolatban csak megrázom fejem. Azon töröm magam, hogy közelebb kerülhessek ismét hozzá ehelyett pedig csak csipkelődöm. Olyan vagyok mint egy idétlen gyerek aki zavarában nem tudja mit kezdjen a szavakkal. Össze vissza beszélek olyanról ami nem is igaz és elbizonytalanítom azzal mellettem ülőt. De most nem ezért vagyok itt. Nem a kinézetére akarok megjegyzéseket tenni, nem akarok terelni pedig legszívesebben valami másról beszélnék. Mondjuk az időjárás remek téma lenne, vagy az, hogy milyen vadul tépkedi a szél a fák öreg ágait. Sokkal fontosabb viszont, hogy a múltkorit megvitassuk mert egyszerűen nem bírom tovább! Nem bírom a magányt, akármennyire vagyok mogorva olykor társaság kedvelő vagyok. Zavar, hogy egy olyan személy fordult el tőlem aki fontos számomra. Sokan nem kedvelnek természetemtől adódóan, de nem foglalkoztat, viszont Klaus annál inkább.
-Mindent!- Annyi mindent el kell mondanom neki, annyi mindent nem tud rólam és az érzéseimről. Nem meséltem magamról szinte semmit, nem beszéltünk sokat rólam. Lakatra zárt könyv vagyok számára, ő nekem pedig egy egy kis regény amit szinte már kívülről tudok. Ahogy közelebb hajol félve pillantok rá, majd tekintetem a pad repedéseit tanulmányozza. Még mindig rettegek azoktól a gyönyörű barna szemektől és attól a fájdalomtól ami meg csillan olykor benne. A tudat, hogy azt én okoztam belém hasít, úgy érzem mintha egy süllyedő hajó lennék akit csak egy valaki tud megjavítani. Hirtelen kapom fel fejem ahogy törnek ki belőle a szavak. Csak mondja és mondja ami a lelkét nyomja én pedig megdermedve hallgatom. Olyan mintha megfagyasztanának szavai, nem tudok mozdulni sem közbe szólni. Elég! Nem akarom, hogy folytassa, nem akarom hallani. Egész eddig azt szerettem volna, ha kimondja amit gondol, ha megosztja velem ami benne zajlik és most, hogy mind ezt hallom mérhetetlen haragot érzek. Azt hiszi nem az akire vágyok, azt hiszi nem jelentett nekem semmit a csók. Egyfolytában magam alatt vágtam a fát. Sosem azt mondtam amit gondoltam, mindig az ellenkezőjét. Nem lepődöm meg azon, hogy abban a hitben él kevés ő nekem, hogy nem tudná megadni nekem azt amire vágyom. Pedig csak Ő tudná megadni nekem. Amire szükségem van az nem kivitelezhetetlen és nem lehetetlen. Nekem Klaus kell és a szerelme. Semmi más, csak az Ő biztonságot nyújtó keze, törhetetlen szeretete.
-Hülye voltam...- Hosszú hallgatásom után csak ennyi hagyja el a számat. Ahogy elfordul most vagy soha alapon egész közel ülök hozzá és megfogom kezét mely én fagyos bőrömmel ellentétben meleg. Arcához hajolok és csak egyetlen egy kívánságom van, hogy ne süljön ki ebből semmi rossz! - Je t'aime! - Anyanyelvemen, franciául mondom ki, hogy szeretem. Szabad kezemmel magam felé fordítom és szemeibe nézek. -Nem mentség tudom, de féltem attól amit irántad érzek..- Most meg kellene csókolnom és meg is akarom, de nem lehet. Még nem tudom ezzel rontottam-e el mindent, vagy épp ellenkezőleg.

words: 665 ~ set:this ~ notes: bele a lecsóba

Heloise und Klaus

Klaus & Heloise

Hiába mondja, hogy nem vagyok hülye akkor is tudom, hogy az vagyok. A világ legnagyobb hülyéje aki fél érezni. Félek szeretni, félek megnyílni. De miért? Miért tartok tőle? Legalább előtte vetkőzném le a gátlásaim. Mármint mint barát tudtam vele jókat beszélni, de leginkább csak hallgatni szerettem őt. Mindig olyan vidám és ez átragadt rám is és olyan jóleső érzés egy kicsit olvadni érezni jeges szívem. A végén viszont mindig vissza fagy és még nehezebb olvadásra bírni.
Nézem őt és arra tudok csak gondolni, hogy mennyire fontos nekem. Hogy mennyire jó vele lenni még most is mikor nem éppen boldog perceinket éljük. Helyre akarom hozni a kapcsolatunkat és, ha már nem szeret legalább barátok legyünk! Csak lássam tiszta mosolyát, csillogó szemeit és halljam nevetését. Szeretnék unatkozni mikor lacrosseról beszél nekem, vagy mikor Dorianról papol, hogy legyek vele kedvesebb. Bármit elhallgatok, sőt! Még szívesen hozzá is szólnék valami kevésbé negatívat. Megígérném neki, hogy kedves leszek, hogy nem leszek csipkelődő csak legyen olyan minden mint régen, csak bocsásson meg nekem. Fogom a kezét, azt kéne éreznem, hogy a szívem kiugrik helyéről, de csak keserűség ami honol bennem. Tekintetem el nem szakad tőle, ha akarnék se tudnék más fele nézni, mintha magához láncolt volna. Mintha bűvölet alatt lennék úgy szalad ki számon, hogy szeretem, de nem reagál rá semmit. Nem mond semmit rá. Nem akarja tudomásul venni? Vagy csak késő.... túl késő bármit is mondanom. Egyetlen szó és mégis mekkora ereje van és milyen nehéz kimondani. Szerelem, a leggonoszabb dolog a világon. És most, hogy kimondtam nem érzem azt, hogy bármi változott is volna. -Olyat amit eddig még senki iránt...- Halkan motyogom. Annyira szégyellem magam. Elakarok szaladni és vissza se nézni. Megtörtem. Borzalmas érzés, hogy nem tudom mit érez. Egy ideje már nem. Mióta megbántottam semmit sem tudok róla. Érzem bőrömön ahogy kifújja a levegőt. Olyan közel van és még is távolinak tűnik. Kezdek gyengülni ahogy még közelebb hajol. Szemeim közé apró könnycseppek készülnek gyűlni. Erősen tiltakozom ellenük. Sosem sírok! Senki sem látott még elérzékenyülni, nem akarok gyenge lenni. Ahogy megérzem hajamba túrva kezét megremegek. Lélegzetem szaporábbá válik. Arcom akár a rózsa. Végem van! Tekintetem elkapom, fejem is fordítanám, de ajkait megérzem enyémen. Szemeim lehunyom. Apró pillangók repdesnek gyomromban. Nem merek megmozdulni, nem akarom hogy bármi elrontsa ezt a pillanatot. Forog velem a világ, megakarom állítani az időt. De ez nem lehetséges. Mámoros érzés véget ér mikor vége a csóknak. Nem volt olyan vad és hosszas mint az első. Olyan gyengéd volt és teljesen elvarázsolt. Lassan nyitom ki szemem és érzésektől mentes arccal nézek rá, bár lehet jobb lenne, ha kimutatnám mi zajlik most bennem?! Nem akarok mondani semmi, már csak azért sem mert gyakran olyan szavak hagyják el szám melyek nem arról árulkodnak ami valójában bennem zajlik. Összekulcsolom ujjainkat másik kezemmel pedig számhoz érek. Bocsánatot kér, de fölöslegesen. Kellett nekem ez a csók. Kellet azért, hogy még biztosabb legyek abban, hogy ő az aki kell nekem. Meglep mikor hülyének titulálja magát. Megingatom fejem. -Igen, hülye vagy mert érzel irántam valamit..- Direkt nem mondom azt, hogy szeret, mert nem tudom hirtelen felkavarodott érzelmek vezérelték arra, hogy megcsókoljon vagy tényleg szeret még. Arcomon érzem tenyerét, elfordítom fejem, apró puszit nyomok rá. -Annyira szeretlek..- Hangom elfullad, de kiakartam mondani még egyszer. Nyomatékosítani akarom benne a tényt mi szerint elrabolta szívem. Félve döntöm homlokom övének. Mohó vagyok, nem bírok magammal ismét érezni akarom ajkait, csókolni akarom szenvedélyesen tudni akarom, hogy az enyém. Önző vagyok, magamnak akarom őt! Barátkozom még ezzel az érzéssel, nem tudom milyennek kellene lennem, nem tudom mit várna el tőlem. Csak azt tudom, hogy nélküle nem tudok meglenni. Ezúttal én csókolom meg. Nem bátortalanul, nem finomkodva, hanem mint tüzes tangó. Nyelvét vad táncra hívom. Mindkét kezem szabaddá teszem, hogy aztán azok hátára kúszhassanak felsőjébe markolva. Érzem ahogy egész testem lángol, hogy minden olyan mint egy tökéletes film. Egy másik dimenzióban érzem magam ahol az idő lassabban telik, remélem sosem lesz ennek vége.

words: 648 ~ set:this ~ notes: remélem tetszik

Heloise und Klaus

Klaus & Heloise

Azt hittem életem legjobb csókja titulusát már örökre magáénak tudhatja az első alkalom mikor Klaust megcsókoltam. Először éreztem azt, hogy valakivel úgy érintkezem, hogy szeretem. Olyan boldog voltam, emlékszem szívem akkorákat dobbant, hogy azt hittem kiszakad helyéről és még is amilyen örömöt éreztem olyan csúf folytatása lett. És még is úgy gondoltam a legszebb pillanatunk volt. Azt hittem azt az érzést nem lehet felülmúlni. De most még is sikerült. Ahogy hozzám ér egész testem megremeg, nem tudok normálisan gondolkozni. Teljességgel elveszi az eszem. Kimondtam, hogy szeretem! Sosem mondtam fiúnak azelőtt ilyet, sőt tulajdonképpen a nagymamámon kívül senkinek. Nem gondoltam, hogy valaha rajta kívül bárkinek is őszinte érzelmekkel párosulva fogom kimondani a varázsszót. A legnagyobb hatalommal bíró szónak tartom és amekkora boldogságot hordoz magával akkora szomorúságot is. Most viszont, ha valaki boldogság mérő szerkentyűvel a közelembe jönne szerintem szétrobbanna kezében. Közel van hozzám, ijesztően közel és csak csókolom, kell ennél több? Szerintem nem. Csak öleljen, fogja a kezem és sose engedje el. Ő az akit sosem akarok megbántani és kinek lelkébe mégis belegázoltam rengetegszer. Még, ha nem is mindig mutatta ki, de tudom, hogy így volt. De mostantól minden más lesz. Garancia semmire sincs, de megpróbálhatok más lenni. Úgy érzem megérné. Megérné kedvesebb lenni, többet mosolyogni és teljes mértékben boldoggá tenni Őt.
Még mindig csak vad táncba gabalyodtak nyelveink. Egyik kezét megérzem derekamon, másik hajamba mélyed. Jelen pillanatban az sem érdekelne, ha elfogyna a levegőm és megfulladnék, csak ne legyen vége! Biztosra vehetem, hogy ilyen mérhetetlen boldogságot még nem éreztem. Lehet már nem is fogok akkor viszont legalább legjobb pillanatomban hunynék el. Őrült vagyok! Mik jutnak eszembe? Lassan szakadunk el egymástól, de nem teljesen. Homlokunk egymásnak döntve ámuldozom. Csók varázsában szárnyalok még. Érzem ajkaimon még övét. Zavarban vagyok...úgy érzem mintha ez lenne életem első csókja, most már tudom, hogy ez volt a legjobb. Az összes csók mit vele váltok a legjobb a világon! Klaus szavai el sem jutnak teljesen tudatomig, legalábbis időbe telik mire értelmezem. Szemeim kinyitom, némán bámulom őt. Dermedten figyelem ahogy rám vigyorog és kéri, hogy mondjam ki még egyszer. Szám résnyire nyitom, de nem tudok megszólalni. Habozok, nem vágom rá rögtön harmadszor is. Miért kéri? Nem hiszi el? A harmadik kérleknél mély levegőt veszek. Elfordulok a babarózsák felé. Olyan gyönyörűek mint a szerelem. Annyira imádom őket, de leginkább az illatukat. Leszakítok egy szirmot és tenyeremben szorongatom.
-Kimondom még egyszer, de utána már csak te fogod nekem mondani....minden nap.- Pökhendin fordulok vissza. -Szeretlek Emmergton!- Sosem szoktam vezetéknevén hívni így kissé elvigyorodom, de őszintén mondtam legalább! Vissza komolyodom mikor megkérdi mi lesz. Hogy őszinte legyek azt gondoltam egyértelmű mi lesz, vagy az túl egyszerű volna? Azt hittem nem kellenek szavak csak tudjuk, hogy egymásé vagyunk. Nem tudom mit mondhatnék. Vagy csak nem tudom mik vagyunk egymásnak. Megrémít ahogy félelemmel teli szemeibe meredek. Mindketten tartunk a választól. Saját magam válaszától vagyok előre kétségbeesve, ez, hogy lehet? Annyira szeretnék a barátnője lenni, hű szerelme, de nem akarom, hogy szenvedjen. Jól tudom milyen lelketlen gépezet vagyok, mindenki azt gondolja nincs szívem. Kitudja, ha még többet lennénk együtt megtudná, hogy valójában egy roppant érzékeny lány vagyok és, ha ezt bárki megtudja kitudja mit teszek. Lehet úgy megbántanám, hogy védjem magam, hogy életem végéig bánni fogom. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha még egyszer összetörném a szívét.
Ismét felsóhajtok, majd fogom magam és felállok. Pont mint azon a napon. Minden rajtam múlik és ezt utálom. Vagy azt mondom, hogy felejtsük el, vagy azt, hogy próbáljuk meg együtt. Bármit megteszek megbántom előbb vagy utóbb.
-Holnap este várlak nálunk...- Nem akarom eldönteni. Nem én akarom cipelni ezt a terhet. Férfiasan álljon elém, mondja, hogy szeret és azt, hogy akar engem. Kérjen meg, hogy legyek a párja, vegyen le a lábamról. Lehet sokat akarok, de ez tőlem megszokott és úgy érzem ennyit megérdemlek. Nem én akarom hordani a nadrágot, nem én fogok dönteni a kapcsolatunk felett. Jobbra, vagy balra bárhogy én elfogadom és nem fogom kimutatni, ha csalódok, ha fáj. Lehet azt sem fogom tudni kimutatni, ha boldog leszek, nem tudom, hogyan reagálok majd, csak azt tudom, hogy most itt hagyom őt és haza megyek. Rendet rakok a szobámban, elmegyek boltba, ha valami hiányzik a holnapi vacsihoz és várni fogom. Történjen bármi én várni fogom.
-Figyelmeztetlek, ha nem érsz rá és nem jössz akkor szalonnává változtatlak és odaadlak a szomszéd kutyának desszertre!- Nah igen, ez az igazi Hel! Ez vagyok én, nem ismerek nemet, mindennek úgy kell történnie ahogy én akarom és, ha valami még is félre sül el akkor mindenki megérezheti haragom. Persze, ha nem jön el, nem fog ilyen sorsra jutni, de az biztos, hogy akkor én fogom kerülni, ahogy eddig ő tette.
Ilyesfajta gondolatokkal bombázva magam sétáltam el mellette és indultam haza felé. Mikor kicsit távolabb értem megtorpanva néztem vissza. Oda rohantam hozzá, nem bírom ki, hogy rendesen el ne búcsúzzam. Arcára apró puszit nyomtam. -Szia Klaus!- Ezzel fogtam magam és most már megállás nélkül haza felé siettem.

words: 812 ~ set:this ~ notes: köszönöm a játékot! <3