Everything you want so let me get up there
I'm the baddest baby in the atmosphere

Egy héttel ezelőtt még biztos voltam benne, hogy velem nem fog megtörténni az, ami már emberek százezreivel. Látom, milyenek mikor szerelmesek és tudom, hogy én nem akarom azt, mert elveszi az eszem és nem tudok tőle gondolkodni. Nem tudok a saját dolgaimra koncentrálni, amik igazán fontosak, mint például a lacrosse. A lacrosse fontos részét képezi az életemnek és épp ezért nem hagyhatom, hogy holmi vörös hajú boszorkány befészkelje magát az agyamba és ott kedvére szórakozzon, még ha tudtán kívül is. Elegem van Spencerből és abból, hogy folyton nekem kell megmentenem a legkülönfélébb helyzetektől - először bennragad a szertárba és miatta én is, utána majdnem belefullad a medencébe... legközelebb magára gyújtja a teakonyhát és nekem kell kihívnom a tűzoltókat? Kész vicc ez a lány és mégis, ellenállhatatlan a kísértés, hogy felkeressem és bocsánatot kérjek, amiért tuskó voltam. Mert tuskó voltam, ez tény és való, elvégre jobb híján pszichiáterhez küldtem, amiért állítása szerint szellemet látott. Pedig annyira nem is lehetetlen dolog - az ember néha szereti figyelmen kívül hagyni azt, amitől fél vagy amit nem ismer.
Minden egyes lépcsőfokkal egyre hülyébbnek találom az ötletet. Örülök, hogy elvetettem azt az opciót, hogy éjszaka jövök, nem pedig fényes nappal. Azt hallottam, napközben a vámpírok kevésbé frissek és üdék, mert ha nem is merülnek le teljesen, mint valami elhasznált akkumulátor, de fáradtabbak. Lehet rosszul tudom, sőt biztos, mert ezeket mindet még az interneten böngésztem át. Alig egy hónapja vagyok itt és még most sem volt erőm, sem kedvem utánanézni az itt élő fajok tulajdonságainak vagy életének. Jól lehet azért, mert nem érdekel, mi van velük.
Huszonhét? Vagy huszonnyolc? Talán az utóbbi. Nem emlékszem, hogy mit mondott Klaus, melyik szobában laknak Spencerék. Még mindig csodálkozok egy kicsit, hogy legjobb cimborám ennyire tudja, ki melyik szobában van és néha arra gondolok, talán járt is már az összesben. Az igazán becsületre méltó dolog lenne és leheletnyit talán irigy is lennék. Bejárni a lánykollégium összes szobáját. Gondolatban felírom a jövőbeli terveim közé.
Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy benyitok. Csak úgy egyszerűen, minden teketóriázás nélkül rányitok és akár tetszik neki, akár nem, meg kell hallgatnia, mert feljöttem ide. Miatta. Vállaltam a kockázatát annak, hogy valamelyik tanár nyakon csíp és nem azért, hogy ő meg csak úgy kirugdosson a szobájukból. Lehiggadok, csitítom a farkasomat, aztán kopogok. Egyet. Kettőt. Hármat. Várok. Hol zsebre teszem a kezeimet, hol kihúzom őket onnan és oldalam mellé ejtem karjaimat. Nem kizárt, hogy zavarban vagyok, de nyilván csak az idegesség teszi, elvégre a lánykollégiumban vagyok - mondhatni tilosban járok. Gyorsan ki kell találnom valami észérvet, hogy miért kerültem ide, különben könnyű szerrel végezhetem megint Mr Crowe unalmas éjszakai óráján.

Everything you want so let me get up there
I'm the baddest baby in the atmosphere

Jó ötlet volt? Tényleg? Mert akkor azt kellene éreznem, hogy jól fogok kijönni ebből az egészből nem pedig úgy, mint egy kupac szerencsétlenség. Hagynom kellene Spencert, első sorban azért, mert gondolkoznia kell a történteken, meg mit tudom én, talán beszélni a rokonaival vagy a barátnőivel, akik megértik. Nem úgy, mint én. Ó, hát hogyne, ha csak feleannyira is érthetném őt, mint a lányok egymást, akkor összetenném a két kezem és hálát adnék az Úrnak. De nem megy ez ilyen könnyen. Spencernek muszáj bonyolultnak és értelmezhetetlennek lennie. Kellene valami útmutató... vagy egy könyv instrukciókkal egyenesen Spencer Westwoodhoz.
A következő pillanatban felrántják előttem az ajtót és Spencer áll ott, a maga dögös, fizikai valójában. Kicsit kikerekedik a szemem, mert eszméletlenül áll rajta az a ruha a vállára hulló vörös tincsektől pedig eldobom az agyam. Akaratlanul is visszagondolok a csókunkra, a szertárban töltött percekre, amikor szinte tapintható volt a feszültség köztünk. Végigfut tekintetem Spencer alakján tetőtől talpig, aztán majdnem orra bukok, mikor a karomnál fogva a szobába ránt. Hevesség a javából!
- Mondták már milyen dögös vagy mérgesen? - felvonom szemöldököm és hozzá hasonlóan összefonom karjaimat mellkasom előtt, úgy mustrálom őt - Hm, van egy olyan érzésem, hogy mást vártál - morgom orrom alá és ráncolom homlokomat értetlenül. Komolyan, egy kicsit sem találja figyelmesnek ezt a gesztust, hogy fellógtam hozzájuk? Mindegy, magamban nyugtázom, hogy bátor lépés volt részemről.
Kipécézem magamnak az egyik ágyat és gyorsan odasétálok, majd leülök rá. Ujjaimat egymásba kulcsolom és a földet bámulom, mert azt még nem döntöttem el, hogy konkrétan mit mondok. Egyáltalán mit kellene? Tudtommal semmi rosszat nem csináltam, amivel kiérdemeltem volna a haragját meg hogy kerüljön, mintha bolhás lennék.
- Nézd, nem értelek - csóválom a fejemet - Az egyik pillanatban még hálát rebegsz, amiért megmentelek és azt mondod, nem gyűlölsz, utána pedig... ezt csinálod. Mi bajod van, Westwood? - felemelem a fejemet, hogy tisztán lássam az arcát, a szemeit, a rubinvörös tincseket, amiket annyira imádok.
Komolyan nem tudom, innentől mi tévő legyek. Nem fogok fejet hajtani és a bocsánatáért esedezni, mikor biztos vagyok benne, hogy nem csináltam semmi rosszat. Pszichiáterhez fordulni nem hülyeség és nem azt jelenti, hogy totálisan zakkant vagy. Emellett, azt is szóvá tettem, hogy hiszek neki, még ha meg is inog kicsit határozottságom. Egyszerűen csak próbálok reális magyarázatot találni, nem pedig azonnal szellemekre fogni a dolgokat.

Everything you want so let me get up there
I'm the baddest baby in the atmosphere

Fél óra múlva megy a városba. Ezt egy célzásnak veszem, miszerint el kéne húznom a csíkot, mert egyrészt nem kíváncsi rám, másrészt van jobb dolga is, mintsem velem beszélgetni a problémáimról. Persze, mintha nekem lennének egyáltalán problémáim. Éppenséggel ő az, aki szellemeket lát - vagy elképzel? - és azt, hogy azok a vízbe fojtják őt. Állítólag. Tényleg fontolóra veszem, hogy ebben a minutumban sarkon fordulok és itt hagyom, mert akad még ezer lány ebben az intézményben, akik kiugranának a bőrükből, ha feljönnék miattuk ebbe a veszélyzónába. Spencer pedig úgy viselkedik, mintha semleges lennék számára. A francba, hát csak nekem volt olyan más az a csók? Utálom is magam ezért, talán nem kellett volna belemennem abba az alkuba. Életemben először azt kívánom, bár közöm se lenne ehhez a lányhoz.
- Mondd meg te! Épp azért kérdezem, mert nem tudom és mert legszívesebben... Ajh - sóhajtok fel és egyszerűen csak legyintek. Nem tudok mit mondani, nem tudok mit csinálni Spencer egyszerűen makacs és kiállhatatlan. Igazam volt, mikor azt mondtam másabb, mint a többi csaj - sokkal rosszabb náluk.
A kezemet tördelem. Egyikkel a másikat. A homlokomat ráncolom, közben már bánom, hogy egy kukkot is szóltam múltkor az uszodában. De hát nem az őszinte véleményemre volt kíváncsi? Igen, őrültségnek tartom, amit mondott, de nem várhatja, hogy rögtön benyeljek minden hülyeséget. Nem volt még részem ebben a varázslóvilágban vagy miben, nem tudhatom, mi létezik és mi nem. Emellett félek, mert az a valami, ami valószínűleg létezik, meg akarta ölni Spencert és szeretném, ha nem az én lelkemen száradna a halála. Nem akarok mellette lenni, mikor épp életveszélyes állapotba kerül, mert félek, nem mindig tudnám megmenteni. Kevés vagyok ahhoz, hogy testőr legyek számára.
- Cseszd meg, Westwood! Mert érdekel mi van veled, azért - dühös vagyok, igazán dühös. A szememre hányni a hibáimat, nem okos dolog. Rosszat szóltam akkor, igen, de ez nem jogosítja fel arra, hogy folyamatosan felhánytorgassa a múltat - Hiszek neked. Ezt akarod hallani? Mégis mivel lenne jobb? Nem tudok segíteni, sosem tudnék segíteni és csak... idegesítene, hogy az az izé bármikor rád támadna újra. Nem lehetek ott mindig... nem tudok huszonnégy órában a szívverésedre figyelni, hogy hallom-e még vagy sem - csóválom a fejemet, nagyot sóhajtok és leszegem a fejemet. Basszus.
- Meg akarlak érteni, Spencer. Téged is és magamat is - sípol a tüdőm, ahogy levegőt veszek. Megremeg a hangom - Tudni akarom, hogy miért próbálod kompenzálni a szavaiddal azt, ahogy a tested reagál rám, amikor a közeledben vagyok. Először azt hittem, hogy félsz... Tudod, sokan félnek tőlem. De a múltkor... a szertárban... Szóval akkor rájöttem, hogy nem igazán félelem az, ami kiütközik rajtad. Ugye nem? - én esküszöm, hogy próbáltam türtőztetni magam, de túl sokáig és már nem megy.
Az ember nem véletlenül kattog olyan sokat valakin. Fontos nekem, legalábbis valami erősen húz felé, ha halálfélelmem volt az uszodában, mikor majdnem vízbe fulladt. Két lehetőségem van: vagy szenvedek ezzel a szerencsétlen érzéssel, ami vele áll kapcsolatban, vagy bemutatok a régi Doriannek és hasznosítom ezt az érzést. És esetleg megpróbálom tudtára adni ennek a házisárkánynak is, aki már az idegeimre megy a folytonos kedélyváltozásaival.

Everything you want so let me get up there
I'm the baddest baby in the atmosphere

Meglep, mikor hirtelen felpattan mellőlem az ágyról és az ablakhoz masíroz. Csak nézem, és próbálok rájönni, hogy miért ilyen dühös vagy miként ragadhatott át rá az én haragom. Mert nekem igenis van okom dühöngeni, mikor ilyen lehetetlen módon viselkedik és nem fogja fel, mennyire szeretném, ha biztonságban lenne. Kell annak okának lennie, hogy nem szeretném, ha baja esne? Ó, Spencer, miért akarod bonyolítani a dolgokat? Természetesen mindennek van oka, de ez nem helyénvaló, nem az én gondolkodásmódomban és talán könnyebb lenne, ha mindent ráömlesztenék az összes kis pitiáner gondomtól kezdve a legnagyobb problémákig, de nem teszem. Eddig is megvoltam velük, eztán is oké lesz a dolog.
- Senki. Senki nem kért meg rá, de azt hittem, az emberek zsigerből segítenek a másikon, ha az bajba kerül - lehorgasztom a fejemet, elmélyülten tanulmányozom sportcipőm fűzőit - Ha értenéd a reakciómat, akkor nem várnád el, hogy azonnal elhiggyek mindent - felpillantok rá, aztán a szobát kezdem vizsgálgatni. Most valahogy nem tudnám Spencer arcán tartani pillantásomat, mikor tudom milyen dühös és... és azt hiszem, megbántottam.
Ajkaim elnyílnak a csodálkozástól és megfeszülök ültemben. Fél. Eddig sosem gondoltam, hogy komolyan tartana tőlem. Legfeljebb minimálisan, mint mikor az ember kerül valakit, nehogy azzal megint szópárbajt kelljen vívnia. Spencer viszont azt mondja, retteg tőlem és hogy emiatt hajlandó volt leadni az óráit is. Remeg a kezem, a torkom kiszárad és egy gombóc növekszik benne. Ádámcsutkám fel-alá liftezik izgalmamban és legszívesebben a vállánál fogva ráznám fel, hogy ne beszéljen hülyeségeket.
- Soha. Soha nem akartam, hogy félj tőlem és soha nem is bántanálak - ráncolom a homlokomat, majd felpattanok az ágyról, ahogy ő tette pár perccel ezelőtt és átszelem azt a két méteres szakadékot, ami eddig közöttünk terpeszkedett - Viszont aközött is van különbség, hogy tőlem félsz... vagy attól, amit irántam érzel. Mert hidd el, én meg tudnék birkózni miattad ezzel a sok szarral, ami bennem kavarog - oké, tehát kimondtam. Tehát szóvá tettem, hogy bennem is kavarognak dolgok, elég bonyolult dolgok, amiken átrágnám magam miatt. Érte képes lennék rá. De biztos ez?
Mielőtt még tüzetesebb gondolkodást és tanakodást engednék magamnak, derekára csúsztatom kezeimet, közelebb húzom és megcsókolom. Vállalom a kockázatot, ha most azt hiszi majd, kizárólag ezért jöttem. Az sem érdekel, ha pofon vág vagy elküld, esetleg közli, teljesen máshogy gondol mindent, mint én. Igazából hidegen hagy mindez, mert már a szertáros eset óta arra vártam, hogy ezt újra megtehessem.

Everything you want so let me get up there
I'm the baddest baby in the atmosphere

Elmerülök, spirálban pörgök lefelé valami ismeretlen mélységbe és küzdök magammal. Küzdök az ellen, hogy ne teperjem le itt helyben és aztán hagyjam magára, mint a többit. Ellenszegülök emellett az elveimnek is, melyek világosan kimondják, hogy nem eshetek szerelembe, nem addig, míg van esélyem másképp boldognak lenni. Nincs szükségem kapcsolatra, szabályokra, kötődésre, vitákra, szakításokra és békülésekre. Annyira komplikált egy kapcsolat, hogy soha, de soha nem akartam még egyet sem. Főleg nem Spencer Westwooddal, aki a komplikáció megtestesítője. Vele minden olyan bonyolult, értelmetlen és érthetetlen. Olykor szeretnék vele üvölteni, helyrerázni, felvilágosítani a dolgokról, mert kissé mintha elvakult lenne. De itt van ez a heves szívdobogás, az izzadt tenyerek meg a gombóc a torkomban és tudom, hogy a testem céloz valamire. Mondjuk arra, hogy másképp kellene intéznem a dolgaimat, mint ezelőtt.
- Nincs fajtám, Westwood. Van mindenki, és Dorian - engedek meg magamnak némi szenvtelenséget, elvégre olyan sokáig kellett mellőznöm, míg a közelségéért güriztem. Szaporábban veszem a levegőt a csók után, de az Istenért sem akarok eltávolodni tőle - Igazad van, nincs garancia arra, hogy nem bántalak meg és hogy nem sérülsz majd. Megígérhetem, de a dolgok gyakran változnak és talán bennem is fognak. Vagy benned. De miért hagynál ki valamit, ami nagyszerű lehetne, csak azért, mert félsz? - értetlenül nézem őt, majd homlokomat az övének döntöm.
El tudnék itt ácsorogni még legalább egy órán keresztül. Csípő a csípőnek feszülve, homlok a homloknak dőlve, közben pedig hallgatnám Spencer vágtázó szívdobogását. Megmosolyogtat a gondolat, hogy sikerül ilyen hevességet kiváltanom belőle. Ez is csak azt bizonyítja, hogy igazam van és nem vagyok közömbös számára.
- Azt kérdezted, mit akarok. Miért jöttem. Egy esélyt szeretnék. Esélyt arra, hogy bebizonyítsam, megérdemellek - nagyot nyelek. Itt a másik bökkenő, ami miatt tartok kicsit a dologtól - Spencer Westwood jobb nálam és bárhogy próbálok a saját pártomon érvelni, egy szemétláda vagyok... voltam. Nem tudom, ki vagyok most, de tudom, hogy kiérdemelhetném őt, ha akarnám - Azt akarom... Nem, inkább kérem, hogy gondolkozz el azon, amit mondtam. Most az egyszer próbáld meg nem a negatívumokat keresni! Látod, hogy nem követelőzök vagy erőszakoskodok, pedig megtehetném, ahogy a helyzetet is kihasználhatnám, te is tudod jól. Mégsem teszem. Nyilván okkal - vállat vonok, próbálok közömbösre váltani, de túlzottan érdekel a véleménye és túlzottan vágyok arra, hogy ne utasítson el.
Időt adni neki nem akadály. Különben is, ha jól emlékszem azt mondta, a barátnője hamarosan itt lesz és nem szeretném, ha a szobában találna. Nem hiányzik a nyakamba a balhé, elég volt múltkor az az éjszakai óra Mr Crowe-nál.